A kollektív emlékezet olyan, akár az egyéné: a fájdalmas, szégyenteljes emlékeket nem szeret ápolgatni. Márpedig ami a zsidókkal történt közvetlen közelünkben, az nem pusztán egy tétel az érettségi vizsgán. Szita Szabolcs történész professzor arról tartott előadást, milyen volt a munkaszolgálat Nyugat-Magyarországon. Helytörténeti sorozatunk egy sötétebb állomása.
A Nyugat-Pannon régió zsidóságának történetét feldolgozó kiadvány készül osztrák-magyar kooperációban, uniós támogatással. A készülő kötet tartalmáról nemrégiben egy konferenciát tartottak az Magyar-Izraeli Baráti Társaság szervezésében a Berzsenyi Dániel Főiskolán. A zsidók betelepülésétől, a szellemi életben, kultúrában, tudományban való részvételükön, valamint a holokoauszton keresztül, a még megmaradt zsidó emlékekig több szempontból taglalja a könyv a zsidóság életét szűkebb hazánkban. Ezekből Szita Szabolcs történész professzor Szombathelytől néhány kilométernyire történt munkaszolgálatról szóló előadásán jegyzeteltünk különösen szorgalmasan.
1944 őszén Hitler környezetében döntöttek arról, hogy merev védelmi stratégiára térnek át, hogy megállítsák az előrenyomulást és kitartsanak a „csodafegyver” elkészültéig, illetve elkészül egy alpesi védvár, ahonnét a győzelmet hozó végső csapást végrehajtják.
Ekkor már szinte teljesen Judenfrei (zsidómentes) volt Magyarország. Ausztria pedig már korában, ott az Anschluss után megkezdték deportálásokat, a nemzeti szocialista tartományfőnöknek köszönhetően Burgenlandban különös alapossággal el is végezték. Így 1944 őszén meglepetés volt a térség lakosságának, hogy újra zsidókkal találkoztak – fogalmazott a professzor.
Az alapvető problémát a munkaerő okozta: 1944 október 15-én, Szálasiék hatalomra kerülése után, Eichmann 50 ezer munkaképes zsidót kért, és meg is kapta. Földsáncok utoljára a kuruc időkben készültek – jegyezte meg Szita Szabolcs –, meglehetősen anakronisztikusnak hatott ez a már akkor is, de Hitler parancsolta, hát elrendelték a földmunkát.
Pozsonytól a Dráváig 1944 novemberétől 1945 márciusáig újabb holokauszt zajlott, a munkaszolgálat a budapesti deportálásból megmenekült zsidókat érintette. A menetbe beválogatták a 16-40 éves korú nőket és az úgynevezett védett századokat, azaz azokat a munkaszolgálatos egységeket, akik valamely külország védelme alatt álltak. Ezekben a századokban voltak a magyar kultúra, sport szellemi élet kiválóságai, remélve, hogy innét nem fogják őket deportálni.
1944 novemberében ezek a századok is elindultak Hegyeshalomba. Itt Höss döntött arról, hogy ki megy tovább a németországi gyárakba, és ki a „keleti fal” építésére.
Akik maradtak, és kibírták a nyolcnapos erőltetett menetet éhen-szomjan ezen a különösen kemény télen, azok Pozsonytól Kőszegig nyomorúságos táborban tengődtek, többnyire a községek határán lévő ólakban, pincékben, pajtákban. Értékeiktől megfosztották őket, felszelésük nem volt, ágyuk sem, szalmából, nádból, kukoricaszárból csináltak fekhelyet maguknak.
Szita Szabolcs azt mondja, hogy majdnem feledésbe is ment ezeken a településeken történelmünknek ez a szégyenteljes és gyászos mozzanata, a helyi lakosság nem szívesen beszél erről. Ennek oka az is, hogy bár voltak, akik próbáltak segíteni, máshol szenvtelenül figyelték a nyilasok ténykedést és a zsidók szenvedését. Hogy a helyi lakosokat „megnyerjék”, volt, ahol helyi a leventéket foglalkoztatták zsidóőrként. Az ő feladatuk volt, hogy elvégeztessék a munkát azokkal az emberekkel, akik éhesek voltak, nem volt megfelelő öltözékük, és egyáltalán nem értettek a földmunkához. A munkaszolgálatosok „szalmabetegségnek” hívták a kórt, amely ledöntötte az embereket. Aki ugyanis nem kelt fel reggel a szalmáról, az nagy valószínűséggel nem kelt fel soha többé.
Sokan belehaltak az éhezésbe, a hidegbe. A parasztok, akiknek az udvarán elszállásolták őket, nem voltak felkészülve 10-20 fős csoportok élelmezésre, de ez tilos is volt nekik. Egy-egy vödör krumplit, főtt kukoricát - mintha az állatoknak szánták volna - hagytak az udvaron, de ez is nagy kockázattal járt: ha észrevették, akkor megtorolták a nyilasok: sárga csillag került a házukra, sőt internálták vagy a muszosok közé tették őket. A zsidóőrzésre befogott suhancok pedig megkapták az ideológiai kiképzést: a zsidó nem ember, hanem parazita, a haza tönkretevője. A bevadult suhancok ennek szellemében cselekedtek.
A helyi lakosság viselkedését meghatározta a közösség lelki vezetőjének attitűdje, ha az elitélte a nyilasok cselekedetit, ott falu is hasonlóképpen vélekedett.
Hetek alatt százak haltak meg. Kőszegen maradtak nyomok, lista viszont sehol nem készült a holtakról, nem anyakönyvezték őket.
Öt hónapig aratott a halál, a Nieder-Donau vonalra vezényelt muszosok egyharmada pusztult bele az embertelen bánásmódba. Közben kisebb-nagyobb kontingenseket elvittek Bécsújhelyre, ahol már munka se volt. Gyakori volt az öngyilkosság.
1945 márciusában jött a parancs, hogy a használható munkaerőt át kell telepíteni a mélységi ároképítéshez Graz környékére. Akik az úton nem haltak meg, azok közül sokaknak Mauthausen volt a végső úti cél. Amikor ez is megtelt, egy osztrák erdőben magukra hagyták a munkaszolgálatosokat. Az oda érkező amerikaiaknak fogalmuk sem volt koncentrációs táborról, muszról, nem is tudták, hogy mit látnak, csak „a halál ködét és felhőjét” érezték. A gettókban edzett színes bőrűek mertek közelebb menni, cigarettát és konzervet dobáltak nekik. Volt olyan ember, aki a cigarettát csomagostul megette, míg mások belehaltak egy konzerv elfogyasztásába.
A közvetlen környékünkön tudjuk, hogy Kőszegen a kegyetlenkedés mellett a gázosítás is és tömeges agyonlövés is folyt, Balfon 180 embert öltek meg, Nagycenken 200 emberre rágyújtottak egy pajtát.
Kőszegen emléktábla örökíti meg szenvedésüket.
Térkép: Holokausztmagyarországon.hu