Egészpályás megtorpanás: a szombathelyi városvezetés elmúlt három éve

Mintha egyre gyorsabban peregnének az évek. Mintha csak tegnap, vagy maximum tegnapelőtt történt volna, hogy Szombathely új közgyűlése ünnepélyes, ha úgy tetszik, teátrális körülmények között letette az esküt.

Pedig annak már több mint három éve.

Az új szombathelyi közgyűlés esküje (2010. október 14.)

Bevallom, eredetileg egy félidei értékelést terveztem, gyakorlatilag el is készült, de publikálva mégsem lett, tekintettel arra, hogy Puskás Tivadar hirtelen kórházba került.

A polgármester aztán szerencsésen felépült, de akkorra már alaposan át kellett volna írnom a cikket. Inkább hagytam, merthogy időközben a kedv is elpárolgott.

Most viszont, hogy célegyenesbe, azaz utolsó évükbe fordultak a helyi önkormányzatok, talán mégis érdemes leporolni, aktualizálni a tavalyi jegyzeteket.

Az országos erőtér maga alá gyűri a vidéket

Magyarország jelenkori tragédiája, hogy a mindennapi életet áthatja a pártpolitika. Nemcsak abban az értelemben, hogy ma már egy általános iskolai igazgató kinevezésénél is bejátszanak a pártpolitika megfontolások, hanem abban is, hogy a helyi ügyek is országos viszonyrendszerbe kerülnek.

A helyi politikusok jövője első körben nem attól függ, hogy mit gondolnak róla egy lakóközösség választói, hanem attól, hogy mit gondol róla a budapesti pártvezetőség. Ha jót gondol, akkor újra indítja, és van esély egy újabb ciklusra, ha rosszat, akkor mehet vissza a balettbe ugrálni. Az pedig nem egyszerű mostanság.

Így a helyi politikusoknak elemi érdekük beállni a sorba, a parlamentben engedelmesen megszavazni, amit kérnek, helyileg pedig áramvonalasan végigvinni az országos elvárásokat. 

A politika egyre erősebb centrális jellege miatt folyamatosan csökken a helyi közélet jelentősége és mozgástere, és ezt erősítik a választói attitűdök is. A magyar választó nem fektet túl nagy energiát a tájékozódásra, zsigeri alapon dönt, helyileg is azt a pártot húzza be, amit országosan.

Egy regionális alapokon szerveződő párt vagy egy karakteres civil közösség hatalmas kavicsot tudna ugyan dobni az állóvízbe, de ennek egyelőre semmi nyomát nem látni.

Mi történt ott fenn?

A 2010-ben felálló Fidesz-kormány kétségkívül nagy lendülettel látott munkához, amiből volt is bőven: a szocialisták nyolcéves regnálása, Gyurcsány Ferenc ámokfutása és Bajnai Gordon óvatos semmittevése nyomán Magyarország egy politikailag és pénzügyileg is széteső ország képét mutatta.

Orbán Viktor felismerte, hogy az országban valódi értékeket kell előállítani („munka alapú gazdaság"), mint ahogy felismerte azt is, hogy a magyar viszonyok között a demokrácia klasszikus formái egyelőre nem működnek, a magyar lakosság zömének egyszerűen nincs igénye sem saját, sem az ország érdekeinek a képviseletére.

Az első időszak lendülete után azonban kiderült, a Fidesz túl nagy fába vágta a fejszéjét, a kitűzött célok (egymillió munkahely, jelentős gazdasági növekedés stb.) irreálisak és tarthatatlanok.

Mindezzel párhuzamosan további problémát okozott, hogy az energiák zömét nem a valódi kérdések valódi orvoslása kötötte le, hanem vagy a pótcselekvések (új alkotmány, stadionprogram stb.), vagy a hatalom bebetonozásának a praktikái.

Így – miközben 27 százalék lett az áfa, ami a gazdasági tanácstalanság biztos jele – az utóbbi három évben afféle szoft-állampárti rendszer épült ki. A döntéshozás és a pénzelosztási rendszer szinte minden kapuját a jelenlegi hatalom őrzi, nemcsak a demokráciát, de a piacgazdaságot is erősen torzítva.

Ez önmagában sem túl örvendetes, de még nagyobb baj, hogy mindennek nem látni az értelmét. A gazdasági növekedés nem indult el, az ország egyhelyben topog, a központi hatalom által működtetett gazdasági, közigazgatási, oktatási stb. területek csak a – szintén központosított – kommunikáció szintjén működnek jobban, mint korábban.

Míg a szocialista éra alatt a döntések hátterében rendszeresen felderengett az egyéni érdekek hálója, úgy most a „pártállami” érdekek szövevénye figyel be egyre leplezetlenebbül.

A Fidesz-kormány az jövő tavaszi választásokra a borzasztóan hangzó „rezsicsökkentés”-sel készül.  Az energiaárak letörése kétségkívül hasznos a lakosságnak, elszántságot és erőt sugároz, ugyanakkor inkább a szavazatvadászatra való képességet jelzi, mintsem a nagyívű és kidolgozott elképzeléseket a jövőről.

Az elmúlt három évben a baloldal nem volt képes összeszedni magát. Mesterházy Attila pártelnök nemhogy egy ország, de egy párt vezetésére is képtelennek tűnik. A lejárt szavatosságú baloldali politikusoknak, úgy tűnik, nem annyira a valódi alternatíván és a megújuláson jár az eszük, mint a rövid távú – mondjuk még egy ciklusra szóló - személyes politikai túlélésen. Ez viszont jó eséllyel a vidéki pozíciók beáldozásával jár.

Így érkezünk meg Szombathelyre.

A Puskás Tivadar-éra

Puskás Tivadar polgármester egy szerethető és tiszteletre méltó közéleti személyiség, aki – Ipkovich Györgyhöz hasonlóan – a hatalmi pozíciója ellenére megmaradt embernek, olyannak, akiknél a hétköznapi szerepek felülírják a politikust.

Igaz, esetében ez nem volt nehéz, hiszen személyében igazi antipolitikus ül a polgármesteri székben: minden megnyilvánulásában érződik az a civil, aki csak betévedt a politika útvesztőjébe. Talán egyszer majd őszintén elmondja, megbánta-e, amikor igent mondott erre a szerepre, esetleg azt is, hogy valójában mekkora hatalma, mennyi mozgástere van az őt körülvevő karrierpolitikusok között.

A polgármester nem fukarkodik, ha a történelmi jelzőket kell osztogatni környezetének, ennek ellenére bajban lennénk, ha meg kellene nevezni néhány, a jelenlegi önkormányzathoz köthető jelentős teljesítményt.

A politikai és gazdasági hatalmi pozíciók elfoglalásának lendülete után (már az is beszédes volt, hogy a Fidesz megtartotta a sokat kritizált három alpolgármesteres plusz tanácsnokos városvezetői vízfejet) a szombathelyi önkormányzat tevékenysége afféle biztonsági játékra terjedt ki.

Végigvitték az előző városvezetés által elkezdett projekteket (Iseum, városközpont stb.), de eddig új, kreatív, nagy ívű elképzelésekkel nem rukkoltak elő, hacsak nem vesszük annak a kétségkívül hasznos, de kissé pótcselekvés és kommunikáció ízű „A segítés városa” programot.

A jelenlegi önkormányzat korlátjait nemcsak az jelzi, hogy nem sikerült megoldania az olyan régóta húzódó problémákat, mint a huszárlaktanya vagy a belváros hangulata szempontjából roppant kínos nagyszálló és Magellán-gödör, hanem hogy három év kevés volt a Fidesz-iroda melletti aluljáró kitakarításához.

Persze igazságtalanok lennék, ha nem tennénk hozzá, hogy Szombathely magyar viszonylatban megmaradt tiszta és élhető városnak.

Gazdaság

Az alaposan eladósodott szombathelyi költségvetést központi segítséggel rendbe tették, de ez önmagában nem sokat jelent.

Egyrészt mert azt jelzi, hogy nem éri meg felelősen gazdálkodni, másrészt mert az önkormányzattól az államhoz került adósság ugyanúgy az itt – és máshol - élők vállát nyomja, mint eddig.

A gazdaság szempontjából jobban megfogható helyi ügy, hogy Molnár Miklós személyében olyan technokrata gazdasági alpolgármestere van Szombathelynek, aki egyrészt erősen tartja a gyeplőt a kiadások terén, másrészt élénk párbeszédet  folytat a reálgazdaság képviselőivel.

A multinacionális cégek döntéseit nehéz befolyásolni, de talán nem véletlen, hogy az összes szombathelyi nagyvállalat (Luk, Jabil, Epcos, BPW stb.) jelentős fejlesztéseket hajtott végre az utóbbi időben.

Ez nemcsak a foglalkoztatásnak, de a GDP-nek és az iparűzési adó bevételeknek is jót tett.

Ugyanakkor a város gazdaságának ez csak a szebbik arca. A nagy cégek szigetszerűen működnek, a helyi kis- és középvállalatok továbbra is hihetetlen nagy gondokkal küszködnek, és amíg az ő helyzetük nem rendeződik, addig nincs helye semmilyen az optimizmusnak.

A nagy cégek fejlesztéseit nemcsak azért nem árt óvatosan kezelni, mert bármikor továbbállhatnak, hanem azért is, mert egyelőre nem lehet tudni, mennyire működőképes a kormány által szorgalmazott német autóiparhoz való kötődés ideája.

Kultúra

A szombathelyi kultúra legnagyobb fejleménye a Weöres Sándor Színház indulása. Jordán Tamás és csapata eddig nem igazolta korábbi – a gazdasági helyzetből és a város általános kulturális igényén alapuló – legnagyobb félelmeimet. A színház falai között létrehozott előadások és egyéb programok jót tettek a város kulturális életének, és az Agora és a szimfonikus zenekar is betöltötte funkcióját. 

Ugyanakkor tudjuk, hogy a színház komoly, részben anyagi, részben közönség-gondokkal küzd, amikkel valamit kezdeni kellene minél előbb, ameddig a bajok még orvosolhatók.

A jelenlegi városvezetés továbbra is adós egy racionális kulturális koncepcióval, olyannal, amiben sokkal hatékonyabban hasznosulnak az ide szánt pénzek.

Tudjuk, nehéz hosszú távra tervezni ott, ahol naponta változnak a feltételek -  gondoljunk csak a megyétől az államhoz, majd onnan a városhoz került intézmények riasztóan koncepciótlan életútjára –, de a politikai bátorságot nagyon hiányoljuk ezen a területen.

Oktatás

Természetesen visszás érzelmeket kelt, hogy a szocialisták iskolabezárása ellen mozgósító szombathelyi jobboldal egyik első ténykedése iskolabezárás és összevonás volt.

Ugyanakkor ennél sokkal fontosabb és károsabb a szombathelyi felsőoktatás vergődése és mélyrepülése.

Az egykori szombathelyi főiskola (BDTF) soha nem tartozott az elit intézmények közé, de tisztes színvonalon végezte a dolgát.

A szocialista érában egyetemi rangot kapott ugyan az intézmény, de ez csak a politikai kommunikációra volt elég, valójában – az önállóság elvesztésén kívül - semmit nem jelentett. A lejtőn – amit nem is annyira az oktatás színvonala, mint a diákalapanyag jelez - azóta sem sikerült megállítani az intézményt.

Az új kormányzat alatt nemhogy fordult volna a kocka, de a hallgatók számának drasztikus visszaesése miatt a vesszőfutás felgyorsult.

A helyi önkormányzat valóban keveset tud tenni egy ilyen helyzetben, de az országos politikusok felelőssége nem megkérdőjelezhető.

Ha nem sikerül a helyi felsőoktatással valamit kezdeni - az elvándorló és az ide nem érkező szürkeállomány következtében - Szombathely hosszú távú kilátásai több mint borúsak.

A 2015-ben induló mérnökképzés örvendetes ugyan, de a lényegen vajmi keveset változtat.

Sport

A korábbi időszakok rossz mintáját követve a város jelenleg is komoly pénzekkel támogatja a professzionális sportot, és nem úgy tűnik, mintha egyetlen politikai szereplő is fel merné vetni ennek a gyakorlatnak az elméleti és gyakorlati problémáit.

Ide tartozik a bejelentett 9,6 milliárdos új stadion is.

A helyi politika felismerte a szürrealitás határát súroló elképzelés bumeránghatását, ezért újabban a kommunikációban hangsúlyosan jelentkezik, hogy a labdarúgás (amely történetesen a miniszterelnök kedvenc sportja) mellett a létesítmény más sportcélokat is szolgál majd.

Hogy mennyire hatékonyan szolgálja, arról már nem szól a fáma. De ha megkérdeznénk egy általános vagy középiskolai testneveléstanárt, aki saját szabadidejében viszi versenyekre a gyerekeket, bizonyára lennének használható ötletei a pénz elköltéséről.

Média

A hatalom már csak olyan, hogy szeret belematatni a médiába, főleg, ha arra sikeres mintát lát.

A szombathelyi városvezetők számára minta lehet az országos gyakorlat, melynek során a Fidesz-hatalom különösebb álcázás nélkül megszállta a közmédiát, hogy aztán közpénzből folytasson kormánypropagandát.

A helyi jobboldalnak jól jött ki, hogy korábban a baloldal kiszervezte városi újságot (Safó) egy - mondjuk úgy: számukra nem ellenséges - magánvállalkozásnak, majd még jobban az, hogy vitatható politikai hirdetést helyezett el benne.   

Ez utóbbi miatt ugyanis a város közpénzből saját hetilapot indított Szombathelyi7 néven, melyet most ingyen juttat el a lakók postaládájába.

Az utóbbi időben a lap módfelett tendenciózus, gyakorlatilag kampánykiadványként üzemel, ami minimum etikai kérdéseket vet fel.

A korábban kiegyensúlyozottnak tekinthető városi televíziónál az utóbbi időben szintén vannak a „kézivezérlés”-re utaló jelek.

Közbiztonság

Szombathelyi közbiztonsága – néhány kivételtől eltekintve – továbbra is jónak mondható.

Igaz, a rendőrség szűkszavú kommunikációja miatt szinte semmiről nem lehet tudni a „nagy ügyek” kivételével. (A sajtó számára kiadott napi jelentések zöme a lebukott áruházi tolvajokról szól.)