Csurom vér az egész szőnyeg – mondta Miller, miközben újra végigjáratta tekintetét a hulla körül.
– Csurom vér az egész szőnyeg – mondta Miller, miközben újra végigjáratta tekintetét a hulla körül, mintha egy képzeletbeli krétával akarta volna körberajzolni a testet, ahogy azt a rendőrök egy igazival csinálják, majd pillantása megállapodott a vértócsán. Úgy tűnt, minden egyes vércseppet számba akar venni, hogy a másik – a fiatalabb – képébe vághassa, milyen pocsék munkát végzett.
– Egy kicsi kiloccsant – vette poénosra a figurát a zöldfülű, de Miller fintorgását látva rájött, hogy ez a vicc nem érdemel tapsot. Miller fenemód kényes volt arra, hogy tiszta munkát végezzen.
Úgy kellett volna golyót eresztenie a fickóba, hogy ne legyen vérfürdő belőle. „Nem mészárosok vagyunk” – mondta neki Miller az elmúlt három gyilkosság alkalmával mindig, de eddig valahogy nem érzett rá a dologra.
Miller a legjobb gyilkos volt, akivel összehozhatta a sors. Örülhet, hogy mellette tanulhat. És igen, ő is tiszta munkát akart végezni.
– Lehet, hogy kár volt megölni, csak kétszáz dollárról van szó – morfondírozott, és már akkor rádöbbent, hogy az amatőrség csúcsa egy ilyen mondatot kiejteni a száján, amikor kimondta. De nem szívhatta vissza. Vagy rosszul dolgozik, vagy rosszul szól. Vagy mindkettő.
– Öltek már embert húsz dollárért is, nem ezen múlik a dolog – reagált szenvtelenül Miller, mintha kinézett volna az ablakon, majd hanyagul közölte volna hogy szikrázóan süt a nap.
– Maga volt?
– Igen, én.
– Miért tette?
– Idegesített. Még kezdő voltam. Felment bennem a pumpa és nem tudtam kordában tartani az érzelmeimet. Kártyáztunk, veszített egy húszast és elkezdett sipákolni miatta. Körülbelül öt perc nyavalygás után előhúztam a fegyveremet és lelőttem. Véres lett tőle a fél szobám. És a nagyapámtól kapott kártyapakli lapjai. Akkor határoztam el, hogy a jövőben csak tiszta munkát végzek. Az a rengeteg vér beszennyezte a gyilkolás nemességét.
– Mi lett a paklival?
– Kidobtam. Nem szeretek a kudarcaimra emlékezni. A nagyapámat meg ki nem állhattam. Sosem tudott tiszta munkát végezni.
– Valahol… vicces, hogy ilyeneken múlik – mondta a fiatalabb, és megint arra gondolt, hogy nem kéne hülyeségeket beszélnie. Ha elszúrta a munkát, lapuljon és ne bőszítse fel Millert.
Úgyhogy nem folytatta a témát, pedig piszkosul… vagyis nagyon érdekelte, hogy a nagypapa is gyilkos volt-e, és hogy miféle munkákról van szó. Akkor pedig különösen kíváncsi lett, amikor bevillant egy kép: látta maga előtt ahogy Miller lelövi a nagyapját. („Ilyen egy tiszta munka, öreg!”)
– Tudja, mit hibázott el? – váltott hirtelen Miller, amitől a másik megrettent. Volt a hangjában valami vészjósló. Így beszélt, mielőtt a földön elterülő férfit lelőtte.
A másik azt érezte, hogy egy jéghideg ujj kezdi cirógatni a gerincét. Megborzongott. Mintha azt mondta volna Miller ezzel a hanghordozással, hogy: „Oké, eddig kedélyesen eldumálgattunk, viszont ha nem tudod a helyes választ, akkor a földön fekvő pasas sorsára jutsz. De nem kell aggódnod, tiszta munkát végzek majd.”
A fiatalabb a hullára pillantott. És a vértócsára, amely úgy tűnt, az elmúlt két percben sokkal nagyobb, fél szobányi lett.
Még a képzelete is elkezdett játszani vele: a tócsa hirtelen még tovább növekedni és villogni kezdett, miközben egyre hangosabb szirénázás jött belőle! Erről azok a hülye tévés vetélkedők jutottak eszébe, amelyeket valójában ki nem állhatott, időnként mégis belefeledkezett egyikbe-másikba. Ezekben a játékos utolsó tíz másodperce
maga a pokol, mert…
(9)
…ha addig nem tudta a helyes választ, akkor…
(8)
…az egyre sűrűbben fel-felvillanó…,
(7)
…vakító fények és…
(6)
…az ugyancsak pulzusszám növelő hangeffek-tek…
(5)
…nem segítik hozzá ahhoz, hogy…
(4)
…ha csak pár másodpercre is, de kisöpörje az agyából…
(3)
…a felesleges gondolatokat, és…
(2)
…egyszerűen csak hagyja, hogy a tudata mé-lyén lapuló válasz…
(1)
…felbukkanjon.
Majd mielőtt lejár az idő, de éppen csak egy ti-zedmásodperccel előtte, kimondja.
(0)
Miller nézte a fiatalabb férfit, de az meg se mukkant.
A játék ezzel véget ért.
A másik akkor vette észre a fegyvert, amikor már nem tudta állni Miller tekintetét, és lehajtotta a fejét. A pisztoly, amellyel a földön fekvő fickót lelőtte, ott volt Miller kezében. El sem tette, vagy újra elővette? Könnyen lehet az utóbbi. Amilyen amatőr, akkor se vette volna észre, ha kiszúrta volna a szemét. Igen, egy amatőr, aki hibát hibára halmoz, kár tagadnia.
Miller a szájához emelte a fegyver csövét és megcsókolta. A fiatalabb ezt a mozdulatot látta már néhányszor. Egyike volt Miller rítusainak. Gyilkosság előtt vagy gyilkosság után megcsókolta a pisztolya csövét. Nem volt benne rendszer, hogy mikor teszi, legalábbis ő még nem fedezte fel, hogy lenne. Most éppen előtte vagyunk vagy utána? Nem tudta. Nem emlékezett.
Vajon hogy halt meg Miller nagypapa? Természetes halállal, vagy…
– Ezt még gyakorolnia kell – mondta aztán Miller, miközben eltette a fegyvert. Majd zakója belső zsebébe nyúlt, cigarettát húzott elő. Meggyújtotta. Nagyokat szívott belőle. A felszálló füstön át úgy tűnt, beszéd közben el-eltorzulnak arcának egyes részletei. – Fiatal még, van ideje tanulni – mondta két szippantás között. – Persze előfordul, hogy a gondos oktatás ellenére cserbenhagy. Akkor meg fogom ölni. Ha meglátnám, mindig arra emlékeztetne, hogy kudarcot vallottam. De – és ekkor a másikra kacsintott – ne féljen, tiszta meló lesz.
(A cikk eredetileg az Alon Café 2015. februári számában jelent meg.)