Ősz az Adrián

Korán megébredek. Az ereszcsatornából az esőcseppek halk kopogása, mint metronóm jelzi az idő múlását. Nem kapcsolok villanyt, nehogy felébresszem a családot. Kilépek a szabadba az ajtón az októberi sötétségbe. Ide is megérkezett az ősz, ha kicsit másképp is az otthon megszokottnál.

Hűvös a hajnal. Az égbolt és a föld egybeolvad, csak egy fényesebb felhőrész jelzi a város közelségét. Atyám mondása jut eszembe, hogy az emberes hónapok nélkül egészen jól lehetne élni. Mögöttünk a szeptember, kézzel fogható közelségben a november és a december. A végtelennek tűnő éjszakák, a természet teljes elcsendesedése melankolikussá tehetik az embert.

A nyár harsány fényeinek emléke ugyan nehezen engedik lelkünkbe befészkelni ezt a hangulatot, de akaratunk ellenére ránk telepszik. Igen, mert a hiedelmekkel ellentétben a természet törvényei ránk is ősidők óta érvényesek. Ennek ellenére megpróbálunk dacolni velük és reménykedünk.

Esős és hűvösebb napokon az ősz jelei azonban itt is félreérthetetlenül fellelhetők. Mindezt nem csak a nappalok rövidülése jelzi. A fügefák csupasz ága az első tanúk egyike. A modernkori vasparipák zaját, ilyenkor felváltja a kézzel fogható csend. Még a közeli városban is megfigyelhetjük, hogy szinte mindenki köszönti egymást.

Kevesebb az idegen. Ilyenkor élik az itt élő emberek az igazi hétköznapi életüket. A nyáron sokaknak lakóháznak szolgáló épületek is gazdátlanok, beköltözött a csend az udvarokba, a teraszokra. Kiürült a tengerparti sétány, a bazársor. Egy-egy fiatalabb, vagy idősebb pár és néhány kevésbé hangos turista sétál csupán a sétányokon. A tengerparti éttermek előkertjében is akad bőven hely. A kikötőkben és a hajódokkokban sincs nagy nyüzsgés.

A tenger haragos, a nyári utánozhatatlan kéksége is szürkéssé változik ilyenkor. A ma még langyos víz sem csábítja az embereket, hogy megmártózzanak benne. Néhány sirály tűnik fel az égen, a bágyadt nap kíváncsian kikandikál az ólmos felhők közül. Janus arcú itt az ősz. Ha elmennek a felhők és kisüt a nap, gyors időutazásban lehet részünk. Órák alatt visszaléphetünk a késő nyárba.

A ragyogó fény, a percek alatt újra kéklő tenger és a kellemes meleg a mediterrán zöld környezettel ezt a hatást kelti. Néhány virág fittyet hány az idő múlására. Dacol az évszakkal, előrevetíti az élet folytonosságát. Újra benépesül a tengerpart. Fiatalok és idősek sétálnak a sétányokon. A vakító és meleg napsütésben a tengerparti sziklákra kiülve, sokan gyűjtik a téli D-vitamin szükségletüket.

Az örökzöld növények egészen más hangulatot árasztanak. Valami megfoghatatlan életerőt közvetítenek felénk, ezért még kevésbé látszik a nagy változás. Titokban a természet azonban itt is nagyon álmos és pihenőre készül.

Rajtam is az álmosság érzése kerekedik felül. Visszatérek az épületbe. A távolból a kis falu Szent Jakab templomának harangja jelzi, hogy lassan a sötétséget ismét legyőzi a fény. Valljuk meg őszintén, lelkünkben legbelül igazán erre vágyunk.

Szerző és fotó: György István Péter