Dragomán György: "Nem tudom, kinek jó ez, és azt sem, hogy mi szükség van rá"

2017.06.01. 16:58

"Nagyon fáj, hogy azt olvasom, a parlament nagy többséggel szavazta meg azt a törvényt, ami megfosztja a segítségtől a diszlexiás, diszkalkuliás és más tanulási nehézségekkel küszködő gyerekeket." 

A szombathelyi kötődésű író csütörtökön Facebook-oldalán reagált a parlamenti döntésre.

Mint ismeretes, a Népszava írta meg szerdán, hogy 112 igen, 56 nem szavazattal kedden elfogadta a parlament a köznevelési törvény azon módosítását, amely 2018-tól például megszünteti annak a lehetőségét, hogy a tanulási nehézséggel (például diszkalkulia, diszlexia enyhébb formáival) küzdő gyerekek bizonyos tantárgyak esetén felmentést kapjanak az osztályzás alól. Ugyanakkor lehetőséget teremt arra, hogy - megfelelő számú szakember híján - ne csak gyógypedagógusok, hanem szakképesítés nélküli pedagógusok is foglalkozhassanak enyhén értelmi fogyatékos gyermekekkel.

Archív. Fotó: Polyák Attila/Origo

Hányszor mondták nekem, figyelj oda jobban, írjál szebben. Hogy emlékszem az érzésre, ahogy szorítom a ceruzát, próbálom kanyarítani a betűket, egyik se olyan lesz, a ceruza, mintha vasból volna, húzza a kezem, fáj az egész karom, a vállam és a gerincem. 

Olvasni se tudok, nem értem, mik a betűk, inkább megtanulom fejből az olvasmányokat hallás után, mikor rám kerül a sor, csak tolom az ujjam az oldalon és mondom fejből a szavakat. Az első két év az iskolában totális szenvedés, rettegek, hogy ne kapjak körmöst, hogy nehogy kiderüljön. Aztán egyszer annyira félek, hogy nem fog menni, annyira kínlódom, hogy tudjak valahogy mégiscsak olvasni, hogy átprogramozódik valami az agyamban, egész bekezdéseket egyszerre látok és értek meg, innen visszafele haladva valahogy megtalálom a szavakat és betűket. Onnan kezdve falom a könyveket, de tudom, más vagyok, mint a többiek, másként írok, másként olvasok. Ha a betűk megvannak, a sorrend nem számít, pokoli figyelem kell hozzá, hogy egyenként lássam őket. (Ez kicsit máig így van, minden korrektúrázás szenvedés.)

A stressztől hadarni kezdek, megváltozom. Onnan kezdve azt is mindenki mondja, hogy beszéljek lassabban. Mintha ez olyan egyszerű lenne. Nyilván azért hadarok, mert gyorsan akarok beszélni. 

Életem szerencséje, hogy emberséges tanáraim (néhány értetlenkedő kivételtől eltekintve) mindig meglátták bennem a tehetséget és erejükön felül megértő és elfogadó szeretettel támogattak, hogy íróvá válhassak, hogy az lehessen belőlem, aki lettem.  (Sose fogom elfejteni a pillanatot, amikor a gimnáziumban Csuti Sándorné, csodálatos magyartanárom, meghallgatja a fogalmazást, amit az Antigonéról és a hatalom filozófiájáról írtam, majd megkér, hogy vigyem ki a füzetem, és amikor belenéz, valósággal elsápad. Onnan kezdve külön foglalkozott velem, minden erejével segített, hogy elfogadható szinten megtanuljak helyesen írni.)

Nagyon fáj, hogy azt olvasom, a parlament nagy többséggel szavazta meg azt a törvényt, ami megfosztja a segítségtől a diszlexiás, diszkalkuliás és más tanulási nehézségekkel küszködő gyerekeket. 

A saját példám talán megmutat valamit abból, hogy meddig juthat az ember, ha segítik és elfogadják, és nem megnehezítik az életét. 

Tudom, hogy a tanárok többsége ezután is emberségesen mindent meg fog tenni azért, hogy a diákjaik teljes emberként élhessék túl az iskolát, kár, hogy ezután néha ki kell majd játszaniuk a szabályokat ehhez, úgy, ahogy régen. 

Nem tudom, kinek jó ez, és azt sem, hogy mi szükség van rá.

.