Hirdetés

Mitesszer - Kriminovella

2014.11.02

Ha valaki lemaradt róla. Kleinhappel Miklós írása.

Hirdetés

Attól a mondattól, hogy „Nem vagyok az átkozott ápolónője!”, addig, hogy megölte Jimet, a férjét, nem sok idő telt el, mindössze fél év.

Ahogy ott állt a hulla fölött, ahogy ott magasodott fölötte, Kim úgy érezte, sikerült úrrá lennie a problémáin. Ez tulajdonképpen jó. És még az sem zavarta, hogy éppen egy halottal (egy mitesszeres halottal; a gondolattól akaratlanul röpke mosolyra húzódott a szája) tartózkodik egy légtérben. Igen, a tartózkodik remek szó. Távolságtartást fejez ki. Akár csak a légtér, ami itt és most a hálószobájuk volt. Nem romantikus? Együtt, amíg a halál el nem választ.

Most pedig el kellene tüntetnie a tetemet. De jó ez a kifejezés is. Nem Jimnek hívta, nem a férjének, hanem tetemnek. Az ember ne kokettáljon a halottakkal, ha be is akarja fejezni, amit elkezdett.

Mondjuk az még eszébe jutott, hogy ezután legalább sosem lesz gondja Jimnek a mitesszerekre. Ezekre a kis, fekete pontokra, melyeket annyira gyűlölt. Melyek nem múltak el a kamaszkor lezárultával, hanem végigkísérték az egész életét.

* * *

Mitesszer - Kriminovella

Jimmel három éve voltak házasok, amikor elhangzott az a bizonyos mondat. Akkor mondta, amikor Marshával beszélgettek egy kávé mellett azon a helyen, amit mindketten utáltak, de Marsha szerint ha rossz dologról van szó, akkor „ne abban a kávézóban tegyük le a csinos kis seggünket, amelyiket szeretjük. A mennyor-szág legyen a mennyország, a pokol pedig a pokol, és ne hurcoljuk át a holmikat az egyikből a másik-ba.”

Kim az ital kortyolgatása közben arról beszélt, hogy az utóbbi időben mintha elromlottak volna a dolgok. Jim már nem a régi.

– Megváltozott. Én pedig emiatt már nem nevetek a viccein, hanem fanyalgok. Gyakran úgy érzem, jobb, ha dolgozik és nincs a közelemben. És ki nem állhatom a mitesszereit. Sohasem zavartak, hiszen attól nem kevésbé férfi egy férfi, hogy nem tud megszabadulni tőlük. Sőt, amikor felfedezett egyet, gyakran nekem szólt, hogy szabadítsam meg tőle, én pedig örömmel megtettem. Tudom, számodra ez undorító, de az ember lánya kinek a kedvéért tegyen meg látszólag undorító dolgokat, ha nem a férjéért? Viszont amikor tegnap is erre kért, tényleg undor fogott el, és dacosan azt mondtam magamban, hogy „Nem vagyok az átkozott ápo-lónője!” Majd arra hivatkozva, hogy dolgom van, javasoltam, tegyük át a bulit estére. Ezt a szót használ-tam. Próbáltam lazának, kedélyes-nek tűnni.

Aztán fél év múlva Jim halott volt.

De addig még történt egy s más.

* * *

Ahogy ott állt a férje holtteste (nem: a tetem) felett, egy pillanatig szentül meg volt győződve arról, hogy Jim rákacsintott. Ez persze hülyeség, de mégis… Hiszen például ha néhány napja valaki azt mondja neki, hogy rövidesen ott fog majd állni annak a férfinek a kihűlő hullája felett, akivel mindössze három és fél éve mondták ki a boldogító igent, azt is hülyeségnek tartotta volna. Komplett elmebajnak.

Persze lehet, hogy mégsem olyan valószerűtlen az a kacsintás… Mi van, ha éppen egy nyavalyás mitesszert talált el a késével, az pedig valahogy megóvta a… gazdáját? Jim pedig vár egy kicsit, mert az úgy hatásos, majd felül, és…

– Legfeljebb ártalmatlan ref-lexmozgás volt, ha ugyan valóban láttál valamit – mondta elég hango-san ahhoz, hogy ez visszarántsa a valóságba. – Tüntesd el a tetemet!

De úgy érezte, előtte még innia kell egy pohárka whiskyt. „Innék egy kis Jim Bimet, csak meg ne ártson! Jó, ha az ember figyel a Jim bim-bam csengőre, és leáll, mielőtt a fejébe száll!” – jutottak eszébe a férfi sokat hallott szavai. Eleinte na-gyon tetszett neki ez a két mondat, az utóbbi időben gyűlölte. Ahogy mindent, ami Jim volt. A whisky vi-szont kellett a továbbiakhoz.

 * * *

A megoldás szinte az ölébe pottyant: Jim megcsalja.

– Van erre olyan bizonyítékod, amit csak egy nő képes észrevenni? – kérdezte tőle Marsha, miután előadta, mire jutott.

Ezúttal is abban a kávézóban ültek, ahol korábban. Barátnője fürkészőn nézett rá.

– A mitesszerek – válaszolta Kim. – Az utóbbi időben nem jár a kozmetikusához, mégis eltűnnek a testéről. Egyetlenegy aprócska dudort sem tapintok ki a bőrén. Ha sikerült volna megszabadulnia tőlük, azt említette volna. Így viszont csak egyetlen eshetőség maradt: szeretője van, aki gondoskodik a mitesszereiről is. Ilyet csak egy nő csinál. Fekszik a mellkasán, a karjával simogatja, majd amikor felfedez egy dudort, kinyomja.

Kim három héttel később ugyanebben a kávézóban döntötte el, hogy megöli Jimet.

* * *

A tetemet könnyebben tudta mozgatni, mint gondolta. Nem bonyolította túl a dolgot: a merevedő hullát fekete zsákba süllyesztette, összekötözte, a zsák száját összehegesztette, majd kocsiba vágta magát és útnak indult. Férje földi maradványa a csomagtartóban utazott vele, gondosan elrejtve.

Az éjszakát egy motelben töltötte. Ezt követően még fél napig vezetett, majd találomra megállt egy elhagyatottnak tűnő erdős terület mellett és kiszállt, hogy rejtekhelyet keressen a zsáknak. Hamarosan talált is; nem egyhamar fedezik majd fel, az biztos.

Hazaérve a város határában betért egy vegyesboltba, hogy kenyeret, szalonnát és tojást vásároljon reggelire. Amint belépett, a pénztáros fiúval összeakadt a tekintetük. Egyszerre mosolyogtak egymásra.

– Remélem, máskor is a vásárlóink között tisztelhetjük. Én különösen remélem – mondta a fiú, miközben átadta Kimnek a visszajárót.

Az autója felé ballagva a nő arra gondolt, milyen szimpatikus is ez a Joe; a nevét a pólójára csíptetett névtábláról olvasta le. Újra elmosolyodott, amikor eszébe jutottak a fiú orrán látott aprócska mitesszerek. Lehet, hogy visszatér még ebbe a boltba. Talán Joe-val is megismerkedik – hiszen senki nem mondhatja, hogy nem tud bánni a mitesszeres férfiakkal.

(Az írás eredetileg az Alon Café 2014. augusztusi számában jelent meg.)