Amikor már ötödszörre is megnéztük a karácsonyi vásárt, a Schönbrunn-kastélyt, a Stephansdomot és az egyéb császárvárosi relikviákat, érdemes belekóstolni a valódibb Bécsbe.
Itt van például a Duna-torony, mely szinte teljesen ismeretlen a magyar turistáknak.
Mielőtt csalódott olvasói levelek tucatjai érkeznek, gyorsan szögezzük le: a Duna-torony (Donauturm) nem egy világraszóló durranás, eszébe ne jusson senkinek csak ezért Bécsig utazni.
Viszont ha már ott vagyunk, és könyökünkön jönnek ki az egykori császárvárosi emlékek, kirándulásunkat feldobhatja, ha 1-2 órát rászánunk erre a különlegességre.
A Duna-torony finoman szólva sem tartozik a legnépszerűbb és a leglátogatottabb bécsi nevezetességek közé, és ennek részben oka, hogy erősen kiesik a turista főcsapások útvonalából.
A torony ugyanis a Duna túlsó partján van, pontosabban az új Duna (Neue Donau) és régi Duna (Alte Dunau) közötti szigeten, a Duna-parkban (Donaupark).
Az egész sziget meglehetősen nyugis hely, afféle nagy relaxációs zöldövezet, ahova a bécsiek jellemzően lazulni járnak (teniszpályák, strandok stb.), így a parkolás nem okozhat gondot.
Mi tömegközlekedési eszközökkel mentünk ki, aminek megvan az a nagy előnye, hogy amikor a Duna túlsó partján leszállunk az U1-ről, a Vienna International Centre központjában vagyunk, ami a modern Bécsből ad egy meglehetősen tömény kóstolót, üveggel, betonnal, felhőkarcolókkal, ENSZ-központtal, ilyesmivel.
Innen busszal lehet eljutni a toronyhoz, de ez már kevésbé gördülékeny, ugyanis meglehetősen ritkán van arra járat. Ha belefér az időnkbe, gyalogolhatunk is.
Az 1964-ben átadott, 252 méteres Duna-torony a legmagasabb épület Ausztriában, és állítólag bent van a világ 100 legmagasabb tornyai között.
Mára a fénye megkopott kissé, az egész hangulata a néhány évtizeddel korábbi kort juttatja eszünkbe. Jegy persze van (6,9 euró a felnőtt), ezért használhatjuk a szupergyors liftet, amely fél perc alatt felrepít bennünket a 150 méter magasan levő kilátó részre. (Közben a pénztárnál egy fotóst nem tudunk meggyőzni arról, hogy ne készítsen rólunk fotót, mert úgysem vesszük meg.)
A lift egy koszos ablakokkal elkerített emeleten landol, és már majdnem elkönyveljük, hogy ennyi az egész, amikor rájövünk, hogy lefele kell elindulni a lépcsőn. Így bukkanunk rá a válóban impozáns körkilátós teraszra, melynek van fedett és zárt része is.
Az biztos, hogy csak szép tiszta időben érdemes idejönni, ekkor látunk rá a városra és a környékre. Állítólag néha Magyarországig is ellátni.
Bécs látképe közel sem olyan drámai, mint mondjuk Budapest a Gellért-hegyről, de ha egy világvárost a magasból nézzük, mindig elönt bennünket valami patetikus érzés.
A kilátó felett egy étterem-, illetve egy kávézószint is van. Az éterembe nem mentünk be, mert a bejáratnál egy hölgy rögtön ültetni akart, a kávézó valamivel lazább hely, de nagy olcsóságra ott se számítsunk. Ez utóbbi helyen ácsorogva azt vettük észre, hogy az egész kóceráj szép lassan forog, a távoli Szóval lehet egy kávét megért volna a dolog.
A lift lefelé a szuvenír boltban landol, nem vettünk semmit, közben előkerültek a bejáratnál erős rábeszélésre készített fotóink is, a fotós most már tényleg elhitte, hogy nem vesszük meg őket.