Néhány napja Kőszegen járt Pataky Péter, az MSZOSZ elnöke, hogy a Vas megyei szakszervezeti tisztségviselőkkel beszélgessen a múltról, jelenről és jövőről. Az első számú érdekvédelmi szervezet vezetőjét többek között a napi gyakorlatról, a gondokról és eredményekről, illetve a Kínába vándorló termelésről is faggattuk.
Amikor néhány perccel ezelőtt benyitottam az emeleti konferenciaterembe, önök egy filmet néztek éppen. Mi történik most itt Kőszegen?
Novemberben lesz az MSZOSZ soron következő kongresszusa, ahol értékeljük majd az elmúlt négy év tevékenységét, és meghatározzuk a soron következő feladatokat. Ennek az előkészítése folyik, mikor is a lehető legszélesebb körben vitatjuk meg mindezt. Ez történik most Kőszegen is. A különböző cégeknél, ágazatokban tevékenykedő Vas megyei tisztségviselőket kértük, hogy jöjjenek el és beszéljük meg a dolgokat.
Milyen állapotban van ma Magyarországon az érdekvédelem?
Sokkal jobb állapotban kellene lennie, mint amilyenben van, de annyira nem rossz, mint amit a közvéleménynek sugallnak. A szakszervezetek bizalmi indexe valóban nem túl fényes, de a politikai pártokat és a sajtót megelőzzük. Szerintem egyébként valahol a középmezőnyben lenne a helyünk. A szervezettségünk is lehetne jobb, de az igazi probléma az akciókézségünkkel van. Ugyanakkor vannak eredményeink, melyekről meglehetősen kevés szó esik. Ilyen például, hogy a magyar munkavállalóknak körülbelül a fele olyan munkahelyen dolgozik, melyet valamilyen kollektív szerződés véd.
Most, hogy így járják az országot és sokat beszélgetnek egymással, talán jobban kirajzolódik, hogy mi a legnagyobb örömük.
A tisztségviselők nagyon ritkán kapnak a tagoktól pozitív visszajelzéseket, hogy mondjuk „ezt ügyesen csináltátok”. Amit elérünk, arról valahogy úgy vélekedik mindenki, hogy „rendben van, ez jár”. Ugyanakkor örömnek és eredménynek tudjuk be, hogy fenn tudtunk tartani egy érdemi párbeszédet a kormánnyal és a munkáltatókkal, közben születtek jó bérmegállapodások, különösen a 2005 és a 2009 közötti időszak tekinthető e téren kiemelkedőnek. Annak, hogy ütemesen emelkedett a minimálbér, illetve a garantált bérminimum, volt egy alulról felfelé nyomó hatása a bérekre, ennek eredményeit sok munkavállaló élvezhette az országban. Ezt fontos eredménynek tartom, annak ellenére, hogy az utóbbi másfél év válság sújtotta időszakában ezt majdnem mindenki elfelejtette. Úgy gondolom, az MSZOSZ-en belül sokat javult a belső munka, az információáramlás, a kapcsolatrendszer, de ez persze a kívülállók számára nem túl látványos.
És legnagyobb bánatuk?
Az utóbbi másfél év munkahelyvesztései. Ebből a szemszögből a szakszervezet mindig vert helyzetben van, hiszen mi munkahelyeket nem tudunk teremteni. Egy ilyen gazdasági helyzetben a szakszervezet egyet tud tenni: enyhíti a kárt. Sokszor mondják nekünk, hogy nézzük meg a görögöket vagy a franciákat, ott bezzeg kimennek és tüntetnek. De azt nem kérdezik, hogy mindezek ellenére megtörténik-e ott is a létszámcsökkentés. A válasz: igen, megtörténik. Legfeljebb a tervezettnél kevesebb. Szóval ott a kárenyhítést ilyen eszközökkel, mi pedig tárgyalásokkal érjük el. Úgy gondolom, ezeket a kemény eszközöket Magyarországon csak akkor kell alkalmazni, ha a bemerevednek az álláspontok, és a normál, tárgyalásos út nem járható. Meg lehet nézni, hogy az utóbbi időben mennyi volt a bejelentett csoportos létszámleépítés, majd mennyi lett a tényleges. Elárulom, ez utóbbi jóval kevesebb, és ebben benne vannak a szakszervezeti tárgyalások eredményei. Ez kétségkívül nem olyan látványos, mint egy sztrájkfenyegetés, vagy mint a zászlók utcán való lobogtatása. Én például még nem találkoztam olyan újságíróval, aki arra lett volna kíváncsi, hogy hogyan néz ki egy tárgyalás.
És hogyan néz ki egy tárgyalás?
Kemény. Egy tárgyaláshoz felkészültség és szakértelem kell, amihez viszont szervezeti erő, pénz és tagság szükséges. Nem állunk mindenben jól, de azon dolgozunk, hogy erősebbek legyünk. A szakszervezeti tisztségviselők több mint 90 százaléka társadalmi munkában, a főállás mellett végzi a dolgát, és amikor le kell ülnie tárgyalni, nagyon komoly információs hátrányban van a munkaadókkal szemben. Ezt valahogy le kell küzdeni, ezért szerveződünk munkahelyen kívül, és többek között ezért jöttünk ma össze Kőszegen is.
Magyarországon nemsokára választások lesznek, nagyjából sejthető kimenetellel. A dolog pikantériája, hogy nálunk mintha a politika fordítva lenne bedugva a konnektorba. Azaz a baloldali kormány az elmúlt nyolc évben jobboldali, liberális gazdaságpolitikát folytatott, míg a jobboldali Fidesz előszeretettel hangoztat olyan klasszikus baloldali értékeket, mint az állam szerepének növelése. Elvileg ez utóbbi irány közelebb van a szakszervezetekhez. Így adódik a kérdés: mit várnak önök a kormányváltástól?
Az elmúlt nyolc évben az alapfrusztrációnk kétségkívül az volt, hogy egy nevében baloldali kormányzás folyamatosan olyan gazdaságpolitikát folytatott, ami nem egyezett meg a mi értékválasztásainkkal. Ez a konfliktus leginkább az adó- és a járulékfizetések körül jelentkezett. A kormány folyamatosan a liberális megoldást erőlteti, mely szerint mindenkinek egyformán kell viselnie a közterheket, mi viszont azt mondjuk, minél nagyobb a jövedelme valakinek, annál nagyobb arányban kellene hozzájárulnia a közkiadásokhoz. Ami a jövőt illeti, az igazi kérdés nem a pártprogramok szintjén van – az mind nagyon tetszik nekünk -, hanem mi az, ami ezekből majd megvalósul, és főleg, hogy hogyan. Amikor például Orbán Viktor azt mondja, hogy a gazdasági növekedésnek mindenáron meg kell valósulnia, akkor szakszervezeti vezetőként nekem kicsit összeszorul a gyomrom. A történelmi tapasztalat ugyanis az, hogy a „mindenáron” többnyire a bérből és fizetésből élők terhére megy. Nagy kérdés az is, hogy a jövendő kormány mennyire akarja megtartani azt a közel sem tökéletes, de működő párbeszédrendszert, amely immár 20-22 éve létezik Magyarországon országos és ágazati szinten. Az ilyen irányú politikai szándékokról, netán egy esetleges továbblépésről még elejtett mondatok szintjén sem tudunk.
Ha egy kicsit távolabbról nézzük mindazt, ami körülöttünk történik, azt látjuk, hogy a termelés – és újabban a szolgáltatás is – Ázsiába áramlik át, ahol a világ új gazdasági központja van kialakulóban. A tőke azért szereti Ázsiát, mert olcsóbbak a munkabérek, nem kell annyit bíbelődni a munkavállalói szerződésekkel, munkakörülményekkel és hasonlókkal. Nem gondolja, hogy amikor önök, a szakszervezetek, magasabb bérért és kedvezőbb munkafeltételekért küzdenek, csak meggyorsítják ezt a folyamatot? Azaz lehet, sikerül kiharcolni valamit, de mire a munkavállaló élvezné a gyümölcsét, a cég már bezárt, illetve Kínába költözött?
Alapvető dologra kérdez rá. Ez a vita már jó ideje folyik Európában, magán a szakszervezeten belül is. A kihívás az, hogy a földrész versenyképessége kerülhet bajba, ha fenn akarjuk tartani az úgynevezett jóléti modellt, amely miatt nem mellesleg Magyarország is örömmel csatlakozott az EU-hoz. Ha csak ebben gondolkodunk, akkor az egyenletnek valóban nincs megoldása, tudniillik bizonyos dolgokban nem tudunk versenyképesek lenni. Nem nagyon tudják az emberek, hogy Kínában például nincs társadalombiztosítás, és csak egy nagyon szűk rétegnek van állami nyugdíja. Ehhez képest érdemes megnézni a magyar költségvetés fő számait, hogy mi minderre hány százmilliárdot költünk. Ha mindezt gazdaságfejlesztésre költenénk, akkor mi sem itt tartanánk. Csakhogy a kínai tradíciókban természetes, hogy a család eltartja az időseket, mint ahogy az is, hogy az orvosnak fizetni kell. Európa más, és egészen biztosan nem ott kell keresnünk a versenyképességet, ahol nem tudjuk. A fogkrémet nem lehet visszanyomni a tubusba. Olyan értékteremtést és szolgáltatásokat kell nyújtanunk, amely megteremti a jóléti rendszer költségeit. Magyarországon mindez azért hatványozottabban súlyosabb kérdés, mert a mi előnyünk sokáig az volt, hogy olcsó a bér, és még most is lehet olyan hangokat hallani, hogy töröljük el a minimálbért, és akkor lesz megint foglalkoztatottság. Meggyőződésem, hogy ez egy rossz út, arról nem is beszélve, hogy az alacsony bérszínvonal szociálisan is tarthatatlan. Az elmúlt húsz év gazdaságpolitikájával az volt a baj, hogy abban hittek, hogy majd piac megoldja ezeket. Most már látjuk, hogy nem oldja meg. Más felé kell mozdulni.
Ön optimista?
Igen, mert hiszek benne, hogy előbb-utóbb ésszerűen kell cselekednünk. A gond az, hogy mi hajlamosak vagyunk az utóbbra.