Hirdetés

Llewyn Davis világa: A Coen testvérek öröm- és bánatfilmje (kritika)

2014.05.25. 09:23

A világ már csak olyan, hogy nem oldódnak meg benne a dolgok. De a szomorúság szerencsére nem ellensége a szépségnek.

Hirdetés

Simán el tudom képzelni Joel és Ethan  Coenről, hogy egy szép napon – szigorúan közösen – arra a következtetésre jutottak, hogy örülnek az Oscar-díjaknak, a szakma és a közönség szeretetének, pénzük már vígan kitart életük végéig, így immár semmi akadálya annak, hogy egy kompromisszumok nélküli filmet csináljanak, amelybe nem muszáj Brad Pittet vagy Geoge Clooney-t szerepeltetni, és már fél szemmel sem kell nézni a mozipénztárak jegyeladási statisztikáit.

A Llewyn Davis világa ugyanis majdnem művészfilm, pontosabban olyan művészfilm, melyet végtelenül professzionális amerikaiak készítenek.

A felszínen jelentéktelen történetnek valójában riasztó mélységei vannak, olyanok, amiket nem szoktunk meg az amerikai filmektől, főleg nem olyan alkotóktól, akiknek nevük minden évben a filmakadémia díjai körül bukkan fel.

A mű úgy pörög körbe, úgy harap önnön farkába, hogy közben megannyi gondolati síkon mozog, szimbólumhegyekkel, utalásokkal és számos értelmezési lehetőséggel.

 Nagy élmény annak, aki szereti a szellemi, művészi kalandokat, ugyanakkor idegen, furcsa alkotás a nagyközönség számára.

Pontosan olyan, mint a címszereplő maga, aki film végére nemcsak az idővel és a térrel, hanem a róla szóló filmmel és annak készítőivel is összeolvad.

 A Llewyn Davis világa alapvetően egy szabálytalan road movie.

1961-ben vagyunk New Yorkban. A főhős (Oscar Isaac) egy folk-country-énekes és egyben tipikus Baudelaire-féle albatroszfigura, olyan ihletett művészember, aki a hosszú szárnyai miatt nem tud a földön sétálni.

Emberi kapcsolatai ziláltak, művészi kompromisszumokra képtelen, egy nyakán maradt  macska iránt nagyobb felelősséget érez, mint a teherbe ejtett  nők iránt, és remek érzéke van részegen vagy józanon sértegetni másokat.

Hiába tehetséges, csak önmaga körül kering, teljesen hiábavalóan, világnak nincs szüksége rá, a művészetben a könnyen emészthető, látványos középszert díjazza a közönség és a szakma.

Mikor kifogy a lába alól az út és feje alól a vendégágyak sora, Davis egy hirtelen ötlettől vezérelve Chicagóba utazik, hogy nagyjából ugyanazzal szembesüljön, mint New Yorkban.

„Nem látok sok pénzt ebben” – mondja neki - és talán a filmről is - az ottani menedzser, mire a zenész visszamegy, ahonnan jött, hogy ez a kör is visszatérjen önmagába.

A ringlispílről letekintve felbukkan ugyan a polgári lét lehetősége és az elillanó élet fájdalma, de ezek is csak költői kérdésként lebegnek, és csak költői válasz van rájuk, dalok formájában.

Nincs kiszállás, katarzis, nincs megoldás.

Ebben kicsit hasonló ez a Coen-film a korábbiakhoz.

Különösen a Nem vénnek való vidék pesszimizmusa juthat eszünkbe, de míg ott a jó és rossz rendhagyó összecsapását hollywoodi tálalású akciókkal teszik fogyaszthatóvá a tömegeknek, ebben a filmben az alkotók nem foglalkoznak a nagyközönséggel.

Mindezek ellenére – ha rá tudunk hangolódni - a Llewyn Davis világa hihetetlenül magába tud szippantani.

A közel két órás, gyakorlatilag történet nélküli történetnek egyetlen másodperc üresjárata sincs, minden jelenet és minden vágás   pont addig tart, ameddig kell, mindenki pont annyit mond vagy énekel, amennyit kell, minden karakter, helyszín, fény, szín, árnyék, hangulat és  humor végtelenül precízen a helyén van.

A Coen testvérek saját kedvükre megcsináltak a világ talán legszomorúbb örömfilmjét.

Egyébként, és mindezek után talán nem mellékesen, sokáig úgy volt, hogy Magyarországon nem is láthatjuk a mozikban Llewyn Davis világát, mert nem akadt forgalmazó, aki bevállalta volna.

Értékelés: 9/10