A szombat esti fáklyás felvonulást úgy mossa el az eső, hogy végül is nem mossa el. És nagyjából ez helyzet az egész szombat estével. Mi közben a sátorban először a kuncsaftokkal, aztán a vízzel birkózunk meg. Az utóbbi különösen izgalmas, ha egy rakás zsinóron ül az ember, melyekben 220 volt megy. Megkérdeztük azokat is, akik otthon maradtak..
A szombat esti fáklyás felvonulást úgy mossa el az eső, hogy végül is nem mossa el. És nagyjából ez helyzet az egész szombat estével. Mi közben a sátorban először a kuncsaftokkal, aztán a vízzel birkózunk meg. Az utóbbi különösen izgalmas, ha egy rakás zsinóron ül az ember, melyekben 220 volt megy. Megkérdeztük azokat is, akik otthon maradtak.
A szombat esti fáklyás felvonulást úgy mossa el az eső, hogy végül is nem mossa el. És nagyjából ez helyzet az egész szombat estével. Mi közben a sátorban először a kuncsaftokkal, aztán a vízzel birkózunk meg. Az utóbbi különösen izgalmas, ha egy rakás zsinóron ül az ember, melyekben 220 volt megy. Megkérdeztük azokat is, akik otthon maradtak.
Rózsa Melinda (Rose)
Sztrapacskamacskával meg a többiekkel kezdem a napot, már ami a karneválozást illeti. (Amúgy Wahornnal kezdek, telefonon egyeztetjük, hogy akkor most legyen-e matyó-, avagy ufóruhás beöltözés kedden. Felajánlok neki egy historikus fellépést is, és hallom, ahogy pillája se rebben. De minderről majd egy másik alkalommal.)
Szóval délután három, Kalandvár. Azt nem mondom, hogy elvegyülök, négyévesek között nehéz volna, mindenesetre majdnem az egész Vacka-koncertet végighallgatom, Rutkai Bori és a Hébahóba Banda, hihetetlen szövegeik vannak.
Később a Romkertben rabszolgavásár, illetve, -válság, a napok óta emlegetett Mákmákmák dallal. Elered közben az eső, de kit izgat? Jól kiröhögjük még a felhőket is. (Ámde majdnem megfagyok, az előadás után átrongyolok a bázisra, a sátorba, végre egész hasznosnak tűnik a körbenejlon, itt legalább 5 fokkal melegebb van.)
Nagy dilemma, hogy hazamenjek-e melegebb cuccért, netén a hercegnőbőrért, mert Boriék mindjárt folytatják, fél hétkor kezdenek a Specko Jednóval. A felvonulás gondolatától viszont valamiért egyre jobban idegenkedem, a tömeg miatt.
Az időjárás kisebb istenei nem szeretnek: az első három-négy szám után (szerencsére köztük van az Égősor, hogy "van-e égősoros, van-e izzósorod, csak ennyit kérdeztem én, van-e égősorod, van-e izzósorod, a fény nekem a remény") fizikai okokból meg kell válnom Boriéktól, esik és hideg van, esetleg én vagyok alulöltözve. Ezzel persze eldőlt a jelmezviselés kérdése (majd holnap), a mit egyek-re is megvan a válasz (amit találok otthon a hűtőben), meg a felvonuláson se dilemmázok tovább egy másodpercig se (gondolom, ilyen időben elmarad - én biztosan elmaradok).
Irédy Dénes:
A messziről jött ember nemcsak hogy azt mond, amit akar, de a buszmenetrend ünnepi voltával sincs feltétlen tisztában. Mármint hogy ezen a hétvégén három napig vasárnap van. Boldogan ütöm befelé a monitorba a frankót, mikor a nyitott ablakon túl nagyon érzékletesen olyankor suhan el egy busz, amikor különben csak egyszer szokott per hét. Pedig még csak péntek van.
Mi mindent félreértünk. A munka ünnepén stagnál a kapitalizmus építése és részegedünk. Húsvétkor úgy kedvezünk a testünk húsának, hogy bebejglizünk és részegedünk. Karácsonykor annyira kiakaszt minket a közeli és a távoli rokonság, hogy részegedünk. A magyar államalapítás ünnepén meg nemhogy konstruktívan serénykednénk, hogy mind svájci óra precizitásúbb legyen ez a Magyarország nevű gyarmat, ehelyett estelente részegedünk. Három napon át. Az egy szilveszter a kivétel, ami eleve nem kertel, nem mismásol nemesebb elvekkel, hanem szinte törvénybe foglalja, hogy részegedünk.
Tudom persze, hogy az augusztus 20-a csak az apropóadó trambulin, de a jámbornak és a mai („szabadelvű”) értelemben vett européernek aligha mondható Szent István biztos nem engedte volna eztetet. Az akorabeli kuruc informátorok legkacifántosabb jelzője meg aligha lett volna az „idegenszívű”.
De vissza a közvetlen testi megéléshez. „Rúgjál bele abba, aki rálép a lábadra!” okítja az unokát a nagymama, miközben harmadszorra sikerül egy kora harmincasforma nőnek áttolni a lábadom a babakocsit. Hülye vagyok persze, minek akarom úgy a kisebbik Markovic vezette rezesbandát megnézni, hogy az Okmányiroda üvegablakának támaszkodom. Tudhatnám, hogy az ember olyan gyarló és hiú, hogy elmenőben biztos megnézi magát a tükröződő felületben. Nekem meg nemcsak hogy jól fejlett paranoiám van, de csak remélni tudom, hogy a magyar népesség fogyása nem pont most fog megállni és a Thököly útról a lelátók mögött errefelé vonulók szakadatlanságában egyszer csak pont egy órás szünet áll be. Sajnos azonban nem így történt.
A sziesztázók este kilencre annyira befejezik a délutáni egymásba feledkezést, hogy a szerb macskajajongók műsorának felnél már a Városház előtt állunk. Nagy sikerrel elő is adom a Józing által mesélt sztorit a szocializmuskorabeli karnevál betiltásáról. Történt ugyanis, hogy egy pártfunkcionárius a magyar történelmet a „felszabadulás”-ig végigvevő nap estéjén betért egy kocsmába. Ott azt kellett látnia, hogy a pultnál egy kisebb csapatnyi, még karneválkész „nyilas” sörözget. Annyira elszaladta a méreg, hogy meg sem állt az első rögtönítélő bíróságig.
Az éjszaka folyamán – egészen pontosan a Szimfónia kávézó udvarán – immár háromra nőtt azon férfiismerőseim száma, akiknek bolgár barátnőjük van. Nagy soká szabadultunk csak el az unalmas house DJ-k bűvköréből a kevésbé fellengzősebb Fő tér javára. Innentől csak belterjeskedés következik címszavakban. Koccintás a zsidó-arab barátság örökérvényére. Tegnap unalmas, ma idegesítő. Public Lófasz, Public Nonszensz. Házi sör vs. édes paprikás lángálló langalló. Satöbbi, satöbbi.
Józing Antal
Én ennyire keveset még egyetlen karneválból sem láttam. Nem, ez így nem igaz, mert ha jól emlékszem, az elsőből nem láttam semmit, mert vagy nem érdekelt, vagy nem voltam itthon, vagy mindkettő. A mostani karneválból viszont éppen azért nem láttam semmit, mert a közepében ültem. Szombaton meg különösen. Ennek a vásározásnak is megvan amúgy a diszkrét bája. Ha nyugi van, mondjuk koradélután, kifelé lehet fordítani a széket és lehet nézegetni, szubkulturálisan osztályozni a karneváli közönséget. Ilyen kis, de jellegzetes csoport azon ötvenes-hatvanas férfiaké, akik szandált hordanak zoknival, szövetnadráguk lent úgy tíz centivel rövidebb a kelleténél, ellenben fent majdnem hónaljig ér. A csuklón autóstáska. Egyikük valamiért félóránként elsétál a sátor előtt. Dolga van errefelé.
Érdekes megfigyelni, ki-mire használja a nyilvános internetet. Van, aki levelezik, van, aki menetrendet néz, a tinik a közösségi oldalakon csüngenek, a külföldiek hazai híreket olvasnak, a vásározók félóránkét befutnak időjárást csekkelni. Külön kategóriát képeznek a pofátlanok, akik nem értik, hogy mi azzal a gond, hogy zenét töltenek le, amelyet aztán pendrive-ra akarnak kiírni.
Az eső egész délután függőben volt, de úgy hét óra tájt kezd komoly lenni a helyzet. A vásárosok immár percenként érkeznek időjárást csekkelni a neten, mi pedig fogadásokat kötünk, hogy lesz-e szombat este jelmezes, fáklyás felvonulás. Lett. Kicsit később, kicsit gyorsabb, kicsit kisebb, de összességében azért teljesen vállalható, különös tekintettel a körülményekre.
Az eső a felvonulás után eláll, de mire beleélnénk magunkat, ismét nekikezd. Egyre több helyen folyik be a víz, több helyen nyaldosva a 220 voltos technikát. Kurvaélet. Kikapcsolunk, áramtalanítunk, redőnylehúzunk. Irédy egy sarokban olvas az utcai lámpák fényében. Nekem már sokadszorra meglepő, hogy milyen sok ember dacol holmi esővel. Ha karnevál, ők igenis, jól érzik magukat az esernyő alatt is, lényeg, hogy a színpadról zene szól, a büfében sört mérnek.
Várnai Zsolt (Morn)
Szombaton reggel kerül rám a sor az internetsátorban. Lassan ébredezik a tér, a munkások még az esti szemetet takarítják, az árusok még nem nyitottak ki, néhány korán kelő sétálgat csak a téren. Kéne egy kávé.
Kilenc körül aztán megélénkül minden, pakolnak ki a sátrakban, megérkeznek az első internetezők is. Érdekes megfigyelni, mennyire természetesen veszik igénybe ezt a lehetőséget. Bejönnek, ledobják a cuccukat, megnézik a leveleiket, ki Google, ki Yahoo, ki egyéb és már mennek is tovább.
Végig azon aggódtunk, mennyire illik a karnevál múltidéző hangulatába ez az egész internetsátor, aztán látjuk, ezt a vendégek egy természetes fesztivál-szolgáltatásként élik meg. És hát a bilikék TOI-TOI sem illik az ókori hangulathoz, mégis milyen hasznos tud lenni.
Lassan fejből tudom a helyszíneket, annyian kérdezik, mi hol van. Egy vasvári család a szomszéd vásárosra vár órák óta, de az csak nem akar kinyitni, pedig lassan tizenegyet üt az óra. Egy fiatal pár utazik tovább Németországba, innen foglalnak szállást a neten.
Nyugdíjas hölgy érkezik, a fényképezőjéről töltjük le a képeit, régi olvasónk, mondja, örül, hogy személyesen is megismerhet. Mi is nagyon.
Árusok jönnek sorban, mindenki az időjárás jelentéseket bújja a neten, aggódnak kicsikét.
Egy fiatal párt meggyőzünk, arról, hogy maradjanak felvonulásra, nézünk vonatot nekik este 10 utánra is. Kezdem élvezni ezt az egészet.
Kleinhappel Miklós
Megjött a várt enyhülés, meleg van, de mégsem tikkasztó a kánikula, ennek örömére elhatározom, felcsapok oknyomozó újságírónak, és összegyűjtök néhány véleményt az után kutakodva, ki miért nem látogat el a karneválra – ahogy a nagyok mondják, nem reprezentatív a kutatás. Aztán este jöhet a felvonulás, gondolom, de az égiek közbeszólnak.
Elsőként egy húszéves lányt szólítok meg, aki úgy fogalmaz, idővel meg lehet unni a karnevált, hiszen az első rendezvény óta eltelt idő alatt kevés újdonsággal szolgáltak a szervezők. „A Borok Utcája viszont tuti” – teszi hozzá csillogó szemekkel. Meg is jegyzem, hogy ha a karnevál ilyesféle elemei érdeklik, ott van újdonságként a Sörkert, ám a beszélgetés e szálát rövidre zárja azzal, hogy nem rajong a sörért akár kertben, akár egyéb vendéglátóipari-egységben szolgálják fel.
Úgy döntök, ezúttal egy férfit szemelek ki. A korosztály azonos, az illető 23 éves. Ő hosszasabban sorolja a kifogásait. A nagy tömeggel kezdi. Nem szereti, ha egy gombostűt sem lehet leejteni valahol. S ehhez kapcsolódik a következő érve: a felvonulás minden évben érdekelné – eddig kétszer látta –, de visszatartja, hogy körülbelül egy órával a kezdés előtt el kellene foglalnia a helyét, ha mindent látni szeretne, annyi ember van a karneválon. A hosszas álldogálás pedig a hőségben, tűző napon nem éppen olyan elfoglaltság, amely kedvére való. Közbevetem, rendelkezésre állnak lelátók, ahonnan jó kilátás nyílik a felvonulókra, de egy ugye-nem-gondolod-hogy-szombathelyiként-ezért-fizetek mosoly a válasz. Úgyhogy másik dologgal hozakodok elő: azt kérdezem, nem tartja fontosnak a hagyományőrzést? A válasz: Budapesten és a Balatonon látta már azokat a csoportokat, melyeket Szombathelyen is meg lehet tekinteni.
A következő beszélgetőtárs egy középkorú hölgy. Ő minden évben igyekszik megnézni a karneválszínház előadását, de sokszor lemarad róla, mert nem kap jegyet. Idén szerencsével járt, és kellemes színházi élménnyel gazdagodott. Más, – leginkább fizetős – rendezvények is érdekelnék, de ha a négytagú család felkerekedik és kilátogat például a Történelmi Témaparkba, mélyen a zsebébe kell nyúlnia, hiszen csak a belépőjegyek ára több ezer forintra rúg. Így marad a szelektálás, és évente egy-egy program.
A mini interjúk végeztével hazafelé ballagva az égen egyre gyülekeznek a felhők. Délután három óra után jár az idő, úgy gondolom, komoly esély van rá, hogy idén is elmossa az eső a felvonulást. Felkapom a fényképezőgépemet, irány a tető, és lefotózom a sötét fellegekbe burkolt, alig látható Kőszegi-hegységet, amely tiszta időben méltóságteljesen magasodik a jobb oldali láthatáron – ha Józing kolléga akarja, beszerkeszti a képet; a bűnös, aki a fejünk fölé hozta az égi csapokat. Megnézem a radarképeket, szép nagy felhő kavarog a határ környékén. Ha este nem esik, irány a felvonulás. De fél nyolckor már rendesen hullnak a hűvös vízcseppek, így ezúttal kimarad a fáklyás felvonulás. Még jó, hogy a tegnapit megnéztem.