Még több Harry Pottert, de most mégsem erről lesz szó.
Amikor a Harry Potter-sorozat utolsó kötete megjelent 2007-ben (már majdnem tíz éve, pedig mintha tegnap lett volna!) J. K. Rowling szembesült saját írói szabadságával. Életét akkor már másfél évtizede a varázslótanonc töltötte ki, az eleve hét kötetesre tervezett történet biztos pont volt számára, és egyben el is lehetetlenítette, hogy az írónő más projektekbe fogjon. Amikor kitette az utolsó pontot az utolsó mondat végére, ráeszmélt, hogy innentől kezdve nincs előírt terve, bármiről írhat.
Azóta persze kiderült, hogy mégsem tud véglegesen elszakadni a Potterverzumtól, írt már hozzá egy új filmtrilógiát (az első rész karácsonykor kerül mozikba), színdarabot (július végén mutatják be Londonban, másnap kiadják könyvben is, magyarul várhatóan ez is karácsonyra jelenik meg), és kisebb novellákat is, amiket a honlapján tett közzé.
Akkor, 2007. nyarán azonban Rowling még úgy gondolta, hogy a Harry Potter csak korlátozza az alkotói kiteljesedésben, és ezért merészen új irányba fordult, amikor megírta a 2012-ben megjelent Átmeneti üresedést. A regény egy brit kisvárosban játszódik, és a helyi közösség életét mutatja be a maga kisstílű politikai játszmáival, az emberek egymásra utaltságával, naturalisztikus módon ábrázolja a közösség egyes tagjainak problémáit, az érdekek ütközését. Az Átmeneti üresedést többen is Dosztojevszkij realista munkáihoz hasonlítják, én Móricz Zsigmond Rokonok című művével is rengeteg párhuzamot fedeztem fel.
Számomra valahogy mégsem működött a regény, és szerintem Rowling is rájött, hogy miért nem. Amíg a Harry Potter sorozatban több ezer oldal állt rendelkezésére, hogy a karaktereket ábrázolja, árnyalja, kibontsa és próbáknak alávetve fejlessze őket, addig az Átmeneti üresedésben ezt kevesebb mint 600 oldalon kellett megoldania úgy, hogy a Potter-szériánál jóval több szereplőt keltett életre. A lassú víz partot mos mondás Rowling esetében különösen igaz: az írónő akkor tudja igazán felépíteni a karaktereit, ha kellő teret kap erre, amire az önálló regények nem, a sorozatok viszont annál inkább alkalmasak.
Így logikus döntés volt, hogy – Robert Galbraith írói álnéven – Rowling újabb sorozatba kezdett, és megalkotta a háborús veterán magánnyomozó, Cormoran Strike karakterét. Strike kicsit olyan, mint doktor House: mogorva, antiszociális, sánta (sőt, műlába van), fájdalmai vannak, és mindeközben vág az esze, és mindig egy lépéssel a többi szereplő előtt jár.
Rowling visszatért ahhoz a karakterépítéshez, ami a Harry Potterben már bevált: a szereplőket alig ismerjük meg az első kötet (a Kakukkszó) végére, az a könyv csak arra szolgál, hogy a végére kialakuljon az a status quo, amire a sorozat épülhet (és amit legnagyobb meglepetésemre a harmadik rész, a Gonosz pálya végén Rowling váratlanul felrúg). A szereplők háttértörténetét, múltját és motivációt ekkor még nem ismerjük, ahhoz minden kötetben újabb és újabb részletekkel egészíti ki az írónő, és ahogy az a Harry Potter esetében is történt, az újabb részek cselekményei újraértelmezik, egészen más színbe helyezik a korábban olvasott és akkor egyértelműnek tűnő epizódokat is.
A Gonosz pályában – ami június 30-án jelenik meg magyar nyelven – Rowling az eddigieknél is nagyobb tétet tesz le az asztalra, amikor a kötetben főszereplői nem nyomozóként kerülnek kapcsolatba egy gyilkossági üggyel, hanem a kezdettől fogva ők a célpontok. És ahogy az elkövető ragadozó módjára egyre kisebb köröket ír le körülöttük, miközben nekik még fogalmuk sincs róla, ki vadászik rájuk, a főszereplők egyre nagyobb nyomás alá kerülnek – míg össze nem roppannak, és egymás ellen nem fordulnak. A nyomás azonban nemcsak a karaktereket töri meg, hanem a köztük lévő falakat is: Strike és titkárnője, Robin az első két részben a még csak barátságnak sem nevezhető udvarias távolságtartással viselkedik egymás iránt, a Gonosz pályában azonban Rowling felrúgja a status quót, és a halál árnyékában saját érzelmeikkel is szembesíti szereplőit.
A Strike-sorozat kötelező olvasmány azok számára, akik Rowling stílusát és észjárását, történetépítését szeretik (már csak azért is, mert a sorozat fordítója, Nagy Gergely sokkal hűségesebben és pontosabban adja vissza az eredeti szöveget, mint Tóth Tamás Boldizsár, akinek beletört a bicskája a Harry Potter sorozatba, és tehetetlenül széttárta a kezeit egyik-másik angol szójáték láttán).
Mint említettem, a széria harmadik kötete, a Gonosz pálya június 30-án jelenik meg magyarul, addig még van idő elolvasni az első két részt, a Kakukkszót és a Selyemhernyót.
Söge
Forrás: vehir.hu
Az írás a Regon-együttműködés keretében jelent meg oldalunkon.