Életóra Für Anikóval – Weöres Sándor Színház, Szombathely

2016.10.28. 08:46

Szenkovits Péter írása (teremtuccse.blogspot.hu).

Nem okoskodó: bölcs. Nem magamutogató: őszinte. Nem nagyképű: természetesen szerény. Töpreng és inspirál: te, most hol tartasz?

Semmiségekről dalol Für Anikó. Szinte. Arról, hogy így-úgy poroszkálunk e golyóbison, találkozunk valahol, valakikkel, ám többnyire összefutunk - önmagunkkal. Hoppá!

Hangulat. Hangolódás. Hanghullám. Összhangzattan. Harmónia.

S talán-talán csend.

A teremtő. Teremt. Ő.

Amitől értelmet kap az itt-lét. Amiért fölkelni nem nyűg, bár fáradtság. Ami maga a fény, merthogy eloszlatja a belső-külső szürkeséget/sötétséget. Figyelésre, figyelemre, regisztrálásra, megérzésre, megértésre fókuszál. Erőt ad ahhoz: ezt és ezt korrigáld!

Für Anikó szeret énekelni. Tud is. Mindez alap, de kevés – lenne. Ha nem találná meg azokat, akik szintén érték-vezéreltek. Bereményi Géza – ő szerezte a dalszövegeit - létezésleckéiből már jócskán kaptunk kóstolót az elmúlt évtizedekben. Hol tanulunk belőlük, hol nem. Rajtunk múlik, nem rajta.

Archív. Fotó: Gordon Eszter

Hrutka Róbert zeneszerző egészen kivételes hangulatfestő. Gitárosként, vokalistaként is elsőrangú. Kalmus Felicián csellista úgyszintén odaadásról tesz tanúbizonyságot, a profizmusnak olyan meglétéről, amely nagyobb biztonságot nyújt, mint légtornásznak a kifeszített acélsodrony. Egészen nyugodtan rájuk bízhatjuk magunkat. Kell-e ebben a mai káoszban, tébolydában több?

Amikor Für Anikó az ő Budapestjükről énekelt szerdán este a Weöres Sándor Színházban, akkor előhívták bennünk a sajátunkét is. Ami persze, más, mint az övék, és mégis: ez is, az is érvényes. Olyan szép, hogy annyira szerethető a mi fővárosunk, a sebeivel, a fekélyeivel, a mindenével együtt, igen-igen, de leginkább, mégis: az örök sokszínűségével. No, az egész 1956-jával is, aminek a lényegéről, az igazi üzenetéről amúgy egyre többet, egyre nagyobbakat hallgatnak, hatvan esztendő – a hatvanadik évforduló - ide vagy oda. A személyes pesti-budai történéseink, élményeink, fölsorolhatatlan vágyaink, reményeink, képzeteink életraktár-készletünk végtelenített szavatosságú energiatartalékai. Elfelejthető-e valaha is jó Cseh Tamásunk: „Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”.  

Jólesik, amiként Für Anikó megfogja a kezünket, annyira magától értetődő, hogy bízik bennünk, bízhatunk benne. Egyszer csak mellette terem Fekete Linda, a WSSZ kiválósága, s bár nem igazán fogom fel, miről is énekelnek (ha megnyúznának, se tudnám megmondani, most sem), annyira szépek, igazak és valók, hogy a világ összes gyógyszergyára rögvest szögre akaszthatná a kulcsot, mert: íme, itt a garantáltan legtermészetesebb alap- s hatóanyagú nyugtató-pirula két pazar magyar színésznő/énekesnő képében! Hogy túlzás? Fitty-fenét!

S talán én sem vagyok immár akkora akadálya saját magamnak - hol is tartok most…? -, mint voltam Für Anikó életórája előtt. 

Für Anikóval az Alon Café című lapunk 2015. januári számában jelent meg interjú, amelyet itt olvashat el

.