„Az a politikai garnitúra, amely a rendszerváltás óta irányította az országot, jobb teljesítményre is képes lett volna, ha másfajta impulzusokat kap a társadalomtól.”
A közgazdász szerdán Szombathelyen, a Vas Népe Top 100 című kiadványát bemutató rendezvényen tartott előadást. Ezt követően adott interjút lapunknak.
Előadásában adott egy mellbevágó viszonyítási pontot a kormány által mostanában sokat hangoztatott szlogen értelmezéséhez. Azt mondta: Magyarország jobban teljesít – 220 országból 14-nél.
Nem vitatom, volt egy kis cinizmus ebben a kijelentésben.
Milyen rangsorban állunk a 206. helyen?
Ha a világ országainak 2012-es GDP-növekedését nézzük, akkor elmondhatjuk, hogy mindössze 14 országot utasítottunk magunk mögé.
Előadása után elcsíptem egy beszélgetésfoszlányt: valaki azt kérdezte öntől, hogy tényleg olyan borúsan látja-e az ország helyzetét, mint ahogy azt elmondta. Tényleg? Hiszen például a költségvetési hiányt sikerül tartósan 3 százalék alatt tartani, a hiteleket visszafizetjük, az országot finanszírozni lehet a piacról, és sorolhatnám. Még ha sokak által vitatott módon érte is el a kormány ezeket az eredményeket, de elérte.
Évek óta az a helyzet, hogy a rövidtávú válságkezelés lépései magától értetődőek és részben be is érnek. Való igaz, ezek szempontjából van okunk optimizmusra. A fizetési mérleg problémákat automatikusan megoldotta a lakossági hitelek erőltetett ütemű visszafizetése és a külföldi pozíciók javulása. Az államháztartási hiány csökkentésének nem volt alternatívája, mert ha továbbra is a túlzottdeficit-eljárás alatt maradt volna az ország, annak mostanra súlyos következményei lennének. Csakhogy ezen eredmények mögött ott van például az, hogy a folyó fizetési mérlegünk részben azért is mutat többletet, mert a gazdaság recesszióban van, az államháztartási hiány csökkentéséhez pedig olyan egyszeri, illetve hosszú távon nem fenntartható intézkedésekre volt szükség, mint az úgynevezett válságadók kivetése, vagy a magánnyugdíjpénztárak államosítása. A hitelezés összeomlása szintén a folyó fizetési mérleget javítja, de ez sem örömhír, mert az lenne jó, ha a hitelezés beindulna. A rövid távú intézkedésekkel részben nem stabil növekedési pályára állt a gazdaság, hanem a jövőnket éljük fel, hiszen a kormány olyan forrásokat von el, melyek nem termelődnek újra. Olyan terheket ró a vállalati szférára, aminek következtében tovább csökken, de legalábbis alacsony szinten marad az amúgy is negatív rekordokat döntögető beruházási ráta és a magán szektorban a foglalkoztatás.
Itt van az infláció kérdése, ami 40 éve nem volt ilyen alacsony, és ugyan a szakértők véleménye szerint ebben jelentős szerepe van a (mesterséges) rezsicsökkentésnek, a végeredmény mégis az, hogy több pénz marad az emberek zsebében, mert az árak már nem szabadulnak el, a keresetek és a nyugdíjak az inflációval nagyobb mértékben, nem csupán 1,3 százalékkal emelkedtek, így például nőhet a fogyasztás, sőt a kiskereskedelmi forgalom alakulását figyelve elmondható, hogy nőtt is.
Az infláció csökkenése részben külső, részben belső tényezők hatására történt. Amíg a magas infláció destabilizáló, addig az alacsony pénzromlás üdvösebb, de önmagában se nem jó, se nem rossz. A tendencia, a reáljövedelmek, reálkamatok szintje a lényegi kérdés. Az inflációs meglepetés pedig veszélyes, mert a nem várt alacsony infláció negatívan befolyásolja a költségvetés helyzetét. Ez meg is történt, és várhatóan 2014-ben is számolni kell vele. Ilyen esetben pedig tűzoltó intézkedésekre van szükség. Más szempont: az alacsony infláció alacsony nominális kamatszinttel jár, viszont a beruházások növekedésében fontos szerepet játszó reálkamatok szintje továbbra is viszonylag magas.
Ha már külső környezet: hazánk nagymértékben függ az Európai Unió gazdaságától, főleg a német piactól, és az utóbbi időben ott sem volt fenékig tejföl az élet.
A külső környezetet elemezve azt látjuk, hogy az elmúlt években inkább jobb volt a helyzet, mint rosszabb, de az ország ebből nem profitált, mert stagnált a gazdasága. Tény, hogy az Európai Unió, amihez úgy kötődünk, ahogy egy nagy hajóhoz a felfújható gumicsónak, nehéz időszakon van túl, s a stagnálásra lehet hivatkozási alap, hogy a legfőbb exportpiacunk stagnál, de a kép sajnos ennél sokkal árnyaltabb.
Ön szerit mi lenne az első néhány lépés, amit meg kellene tenni annak érdekében, hogy az ország úgy juthasson ötről a hatra, hogy két év múlva, amikor „beérnek” a reformok, ne még rosszabb helyzetben találja magát?
A legégetőbb problémák nem feltétlenül a gazdaságban, illetve gazdasági mutatókban keresendők. Sok baj okozója egyértelműen a bizalom és a kiszámíthatóság hiánya. Ha ez a helyzet változna, több területen komolyabb javulást lehetne elérni. A felszínen itt sem olyan súlyos a helyzet. Nézzük a versenyképességi rangsort: ebben az összesített pontszámunk alapján a 60. helyen állunk. Ez nem olyan rossz pozíció. Persze állhatnánk a 30. helyen is, de amilyen gyorsan romlott a helyezésünk az utóbbi években, olyan gyorsan javulhat is. A versenyképességi rangsor úgynevezett aggregát mutató, vagyis több fejezetből áll össze. Az igazi drámát akkor látjuk, ha megnézzük az egyes fejezeteket. A magánszektor versenyképességi mutatói jók, de a kormányzati, szabályozói, törvényalkotói és jogalkalmazói gyakorlat értékelése, vagyis az intézményi fejezetben a mutatók többségét nézve az utolsó harmadban szerepelünk, a 144 országból a 100. és a 138. hely között. A kormányzati munkával kapcsolatos rangsorban a legrosszabb a pozíciónk, a 138. helyen állunk. Itt az elmúlt években komoly visszaesés történt. Jobb meg sem nézni, mely országok vannak mögöttünk. Amíg ezekben a pozíciókban nem érünk el számottevő javulást, addig semmi esélye nincs olyan beruházásokat az országba hozni, amelyek nem kiemelt beruházások, tehát megvalósulásukhoz a kormány nem kénytelen olyan – a költségvetést terhelő – garanciákat adni, amelyeket később törvényi eszközökkel sem tud megváltoztatni, vagy ha igen, akkor súlyos kártérítési kötelezettsége lesz.
Ki lehet jelenteni, hogy alapvetően itt és itt rontottuk el?
A maga idejében minden ciklus hozzátett valamit ahhoz, hogy Magyarország mostanra ilyen helyzetbe került. Sajnos a gazdaságpolitikánkban sokkal dominánsabban jelennek meg a politikai, mint a gazdasági megfontolások. A politika szolgáltató műfaj. Az a politikai garnitúra, amely a rendszerváltás óta irányította az országot, jobb teljesítményre is képes lett volna, ha másfajta impulzusokat kap a társadalomtól. Ha a választók számára az a legfontosabb, hogy „ingyen” kapják az áramot és a gázt, akkor a politika ezt fogja szolgáltatni a rezsicsökkentés által. Ha az a cél, hogy hazánk olyan ország legyen, mint Hollandia, Dánia vagy éppen Svájc, akkor a társadalmi elvárás arra ösztönzi a politikai élet szereplőit, hogy – a példánál maradva – az uniós és a hazai forrásokat felhasználva a kormányzat és a privát szféra összefogásával javítsunk az energiahatékonyságon mind a gazdaságban, mind a háztartásokban, aminek nem 10–20, hanem 30–50 százalékos, hosszú távú, fenntartható energia-megtakarítás és modernizáció az eredménye, nem pedig a pazarlás motiválása.
Vagyis – egyáltalán nem meglepő módon – minden rajtunk múlik.
Nagy kérdés, hogy mi az, ami a mai magyar társadalmat progresszívebb gondolkodás irányába mozdíthatja. Mert ha ilyen nem lesz, akkor függetlenül attól, hogy éppen ki a miniszterelnök, tovább folytatódnak az elmúlt két évtized tendenciái. Ehhez hadd tegyek hozzá egy szubjektívebb dimenziót is: az ENSZ legutóbbi boldogság jelentésében Magyarország mindössze egy év alatt jelentősen hátrébb került, a 110. helyre. Beszélhetünk inflációról, GDP-ről, de nem szabad elfelejteni, hogy 10 millió ember él az országban, akiknek drasztikusan romlik a hangulata, a boldogságérzete. Ez tragikus. Mindenkinek az az érdeke, hogy növekedjen az egyéni és a közösségi jólét. Ennek az alapjai nem, hogy nem épülnének, de leépülőben vannak.
Látja annak a jeleit, hogy ez a folyamat megforduljon?
Pillanatnyilag nem.
Jaksity György
Közgazdász, a Concorde értékpapír Zrt. elnöke, egyik alapítója
1991-ben szerzett diplomát a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem külgazdasági szakán, de már 1989-től kezdve több külföldi és hazai cégnél dolgozott külső, illetve állandó munkatársként. 1990-ben részt vett a Budapesti Értéktőzsde megalapításában. 1993-ban alapítója volt a Concorde Értékpapír Rt-nek, amelynek azóta ügyvezető igazgatója, illetve 1997-től egyben az igazgatóság elnöke is.
Részt vett a Budapesti Értéktőzsde megalapításában, 2002-től 2004-ig annak elnöke is volt. A Befektetési Szolgáltatók Szövetsége elnökségének tagja, korábban az EFFAS igazgatóságának tagja. Gyakran tart előadásokat a magyar és közép-kelet-európai értékpapír piacról. Az elmúlt két évtizedben a Bankárképző, a Corvinus egyetem és más felsőoktatási intézmények rendszeres előadója vállalati pénzügyek és befektetési elméletek területén, több szakkönyv, képzési anyag, cikk és tanulmány szerzője.
2004-ben a Financial Times a 25 legígéretesebb fiatal európai üzletember közé választotta, 2008-ban pedig elnyerte az Ernst &Young Év üzletembere 2007 díjat.
(Forrás: Wikipedia, Concord)