Tudták, hogy kesztyűvel, legyezővel és zsebkendővel jelelték szándékukat a bálban férfit fogni vágyó hölgyek? Vagy azt, hogy a köszönőlevelekre ragasztott bélyegek szimbolikus elhelyezésével is üzenhettek egymásnak a táncos est után? Nem? Eddig mi sem.
Báli gyorstalpalót tartott Kelbert Krisztina történész, és Parais István táncpedagógus, az Agora Szombathelyi Kulturális Központ igazgatója szombaton a Savaria Múzeumban.
A barátságtalan időt a múzeumba lépve barátságos hangulat váltotta fel. A lépcsők felé menet mindenki szemügyre vehette a délutánnak irányt mutató hónap műtárgyát, vagyis műtárgyait: a fehér tollas legyezőt, a csipkézett kistáskát és a hozzá tartozó báli kesztyűt. Lent a kőtárban pedig a 19-20. század fordulójának báli szokásairól tartott pódiumbeszélgetést Kelbert Krisztina és Parais István. Sok volt az érdeklődő: nők, férfiak vegyesen, néha ki-be szaladgáltak a gyerekek is maszkokkal az arcukon, kezükben illatos baracklekváros rózsafánkkal.
Mi kell egy jó bálhoz?– intézte a kérdést a hallgatósághoz Parais István. Zene!- vágták rá többen a közönség soraiból. Igaz, de mindenekelőtt egy férfi és egy nő- kontrázott a felettébb logikus válasszal a táncpedagógus.
A báli időszak – ahogy a farsang és a mulatságok - vízkereszttől hamvazó szerdáig tart. Az évszázadok során azonban sokat változott a bálok profilja.
Bő száz évvel korábban este 10-11 óra magasságában indult be az élet a bálokon, akkor kezdődtek a hivatalos táncok. A polgári léthez hozzátartozott a tánctudás is, ám meg volt határozva, hogy melyik zenére ki kivel pöröghet, foroghat. Komoly táncrendhez kellett alkalmazkodni, amit kis füzetekbe jegyeztek fel.
Az urak felelőssége volt, hogy a hölgyek jól érezzék magukat, előbb saját partnerével majd az asztal női tagjaival is táncolni kellett. Nem volt könnyű az ismerkedés, így kifinomult testbeszéddel és kesztyű vagy legyező jeleléssel cserkészték be egymást a párok. Ez egyfajta kódrendszer volt. „A gondolataim mindig nálad járnak” mondat legyezőnyelven annyit tesz: kinyitni a legyezőt, előbb a homlokhoz, majd a lábához érinteni.
A szabályok előírták, hogy nem lehetett kitüntetett figyelmet szentelni senkinek sem, és tartózkodni kellett a feltűnő viselkedéstől. Ismerkedésre táncolás közben sem nyílt lehetőség, tánc alatt a táncosok nem egymást figyelték, hanem egymás válla fölött, mellette kitekintettek. Csak a mozdulatokra hagyatkozhattak, na meg a bál utáni köszönőlevelekre.
Illett köszönőlevelekkel - amik egyfajta képeslapok voltak - megköszönni a meghívást. Az erre ragasztott bélyegek elhelyezésével lehetett még üzenni (ha szerelmet vagy pozitívumot akartak kifejezni, akkor a levél bal alsó sarkába került a bélyeg, ha találkára invitáltak valakit, akkor a cím alatt balra helyezték el).
Az 1920-as, 30-as évek aztán magával hozta a felszabadulást lehetőségét. Nem voltak ennyire kőbe vésve a szabályok, a báli ruhák kacérabbal lettek, teret hódított a swing, a bálozók nagyban hagyatkoztak az improvizációra. A Vasi Swing Tánccsoport közreműködésével ebből ízelítőt is kaptunk.
Na ne gondoljuk azt, hogy a szombathelyi Kovács Szállóban vagy Savaria Szállóban tartott bálok rögtön követték a nyugati báli divatot, az 1929-es helyi sajtóból kiderült, az estélyek a korábbi szokáshoz hasonlóan fennköltek és elegánsak voltak.
Milyen ma a báli élete Szombathelynek?- szegezte a kérdést Kelbert Krisztina a táncpedagógusnak, aki az egy órás beszélgetés alkalmával sok érdekességgel egészítette ki a történész színvonalas előadását. Fölgyorsult a táncdivat, nagyon nehéz követni mi éppen a trend. Manapság a bál nem önmagáról szól, hanem egy picit a kirakatról is –zárta szavait Parais István.
A beszélgetést követően folytatódott a rózsafánk-sütéssel ízesített családi vetélkedő, aminek a középpontjában a tánc- és illemtan állt.
