Beszélgetés két szombathelyi holokauszt-túlélővel

Szombathelyi zsidó nők meséltek a holokausztról, akik fiatalként élték meg a koncentrációs táborok szörnyűségeit.

A Camerata Pro Musica Bartók-játéka fájdalmasan megalapozta az elkövetkező két órát az Iseum Savariense Régészeti Műhely és Tárházban. A Szemtől szemben kiállítás zárórendezvényére majd annyian voltak kíváncsiak, mint a megnyitására, ülőhely sem jutott mindenkinek. De ez senkit nem érdekelt, mindenki fegyelmezetten és elmélyülten hallgatta Varga Judit és Goldmann Gabriella háborús élményeit.

Varga Judit volt a beszélgetés egyik vendége, aki egy évig volt halál– és munkatáborban, családjából egyedül ő tért csak haza. Goldmann Gabriellát pedig gimnazistaként deportálták Auschwitzba.

Az 1944-es eseményektől indult a múltidézés, korabeli fotókat vetítettek a személyes történetek mellé, Kelbert Krisztina történész idegenvezetésével.

Az elején még optimisták voltunk

Szombathelyen született, majd három évesen került Nagykanizsára Judit, de rokonságuk miatt gyakran jártak vissza. Édesapja egyik legjobb barátja volt Bárdos Alice hegedűművész. Gabriella az elemi iskolai évekre és a gimnáziumi emlékekre is jó érzéssel gondol. Hirtelen jöttek a zsidók elleni rendeletek, nem is fogták fel, miről van szó. Ekkor ő csak tizennégy éves volt.

„Erősen ragaszkodott a család a zsidó hithez, de nem voltunk annyira vallásosak” – mondta Judit. Gabriella családja a háború előtt többször tervezte, hogy kivándorolnak, édesapja azonban nem engedte nekik.

A negyvenes években már jelentek meg a városban az antiszemita felhangok. A zsidó törvények megjelenését édesapja hangulatán keresztül érzékelte leginkább Judit, de pontosan nem értette, miről van szó. Gabriella édesapja ügyvédként dolgozott, ő is elveszítette állását.

„Tudtuk, valami nem stimmel” - folytatták.

1944-ben felgyorsultak a folyamatok. Lányfejjel nem nagyon értették miről van szó, de hallottak híreket Lengyelországból. „Édesapám azt mondta, nekem nem kell félnem, semmi bajom nem történhet.” Sokan voltak az elején még optimisták - mesélte Gabriella.

„Munkács után Nagykanizsa volt a második város, ahonnan mennünk kellett. Emlékszem, hajnalban jöttek értünk a csendőrök. Nekünk, gyerekeknek fogalmunk sem volt mi történik...Közölték velünk, hogy letartóztatnak minket, fél órát adtak arra, hogy összeszedjük a legszükségesebb holminkat. Aztán kísértek minket a zsinagógába…”

 

Gyöngyvirággal Auschwitzba

„Az utolsó képként az maradt meg bennem, hogy tavasz volt, virágoztak a fák.. Volt egy ösztönös megérzésem, hogy nem jövök ide vissza többé. Emlékszem, ahogy a kapun mentünk ki, egy mellette lévő ágyásból leszakítottam egy maroknyi gyöngyvirágot és zsebre dugtam. Auschwitzban, mikor mindent oda kellett adni, váltam meg a gyöngyvirágoktól..”

Gabriella elmondta, hogy a gettó annyira még nem volt borzasztó. Fiatalként nem vették annyira komolyan az elhurcolást, ő másfél hónapot töltött a szombathelyi gettóban. Eleinte nem is bánták, hogy munkára viszik őket: öregeket és gyerekeket egyaránt. Örültek, hogy megszabadultak a csendőröktől, akik többször megmotozták őket, néhányukat összeverték.

„Azt mondták nekünk, hogy munkára kerestek embereket, a családok szerettek volna együtt maradni. Nem a pályaudvarra indultunk, hanem egy külső vágányra. A vagonírozás szörnyű volt: úgy zárták be az ajtókat, hogy nem kaptunk sem élelmet, sem vizet. Fogalmunk sem volt, hova megyünk. Lehet, hogy a szüleim sejtették mi lesz velünk, de nem mondták el. Négy napig ez volt ” - mondta Judit. Gabriella elmondta, hogy ők sem kaptak egy csepp vizet sem a júniusi forróságban, az idősek közül többen meghaltak a vagonokban.

„A nagyanyám elkezdett sikoltozni, hogy nyissátok ki az ajtót, vizet akarok! Megőrült.”

Mikor megérkeztek Auschwiztba, gyorsan leparancsolták őket a vagonból. A betegeket és az öregeket rögtön elvitték a gázkamrákba. „Én a nővéremmel elkezdtünk szaladni egy tüskés drótkerítés között be a lágerbe. A kerítés előtt szaladva vettem észre, hogy kopaszok az emberek. Egy nő odajött hozzánk, azt kérdezte, van -e élelem nálunk, mert ha van, úgyis elveszik tőlünk. Mi odaadtuk neki, amink volt, majd megkérdezte hány éves vagyok. Mondtam, hogy tizennégy. Ő azt mondta, hogy hazudjam azt, hogy tizenhét vagyok, anyám pedig azt, hogy ő harminckilenc. Nem értettem…”

„Egy emelvényen ott állt Mengele doktor, és németül megkérdezte, hány éves vagyok. Tizenhetet mondtam.” Ezen múlt az élete Gabriellának.

 

„Én gránátokat töltöttem nyolc hónapig”

A nőket és a férfiakat különválasztották, mindenki más barakkban lakott. Itt széles ketrecszerű ágyak voltak, ahol öten is elfértek egymás mellett. Se ágyneműt, se pokrócot nem kaptak. Auschwiztban mindenkit szőrtelenítettek, levágták a hajukat, tetoválták a foglyokat és csíkos ruhában jártak. Kabátot igen, alsóneműt nem kaptak. Reggel járt egy kávé, este meg egy rossz ízű, híg leves. Az idő legnagyobb részében a rabok álltak, hosszú órák teltek el, mire megszámlálták az embereket.

„Éreztük, hogy furcsa szag van a lágerben, ragasztóra hasonlított.”

„Többször soroztak minket. A nővéremet különválasztották tőlünk, de anyámmal együtt tudtam maradni, és elvittek minket egy hadigyárba. Itt már kaptunk ruhát, ágyneműt. Nagy szerencsém volt, hogy tudtam németül, tudtam beszélni a munkásokkal. Én gránátokat töltöttem nyolc hónapig.”

Judit is hadianyagüzembe került, ez óriási változás volt a láger után, de édesanyjától elválasztották. Itt nem volt szabadnap, négyhetente volt egy szabad vasárnap délelőttjük. „Nehéz munka volt, 60-70 fokos hőségben kellett dolgozni, de ez mentette meg az életünket, mert ez legalább munkatábor volt.”

Közben eljutott hozzájuk egy-két hír, miszerint az amerikaiak partra szálltak. „Hogy mi volt a legnagyobb vágyam? A szabadság. Borzalmas volt, hogy bezártak minket, nem számítottam embernek, elvesztettük magunkat.. A drótkerítéseken keresztül néha láttunk „civileket”, egyszer még egy kisbabájával sétáló édesanyát is. Nem tudtuk, visszaküldenek-e minket Auswitzba vagy mikor lesz ennek vége..”

 

Erőltetett menet

„Egyszer kiválasztottak több nőt, hogy könnyű munkára viszik őket, dobozokat hajtogatni. Anyám is köztük volt, azt mondta nekem, nem akar többet gránátokat gyártani. Megkérdeztem tőle, elhiszik-e, hogy tényleg könnyű munkára viszik? - de beálltam mellé a sorba. Egy nő kelt a védelmünkre és rángatott ki minket a sorból, azt mondta, mi jól dolgozunk, nem mehetünk el. Ezzel megmentette az életünket...”

Ezután következett a felszabadítás időszaka, következett az erőltetett menet. „Elindultunk hát gyalog, el a felszabadítók elől. Éjjel az erdőben, a fák alatt aludtunk, emlékszem, nagyon hideg volt. Többen meghaltak az út során...” 1945 tavaszán szabadították fel zsidókat az angol-amerikai csapatok.

Judit elmesélte, hogy egyetlen ágyúdörrenés nélkül szabadult ő fel, többen kiáltozták neki, hogy szabadok, menjenek haza.

„Életem legszebb élménye volt, mikor láttam, hogy jönnek az amerikai tankok...”

Mit kezd egy nő azzal, hogy hirtelen véget ért a háború? Hogyan tovább? - tette fel a kérdést Kelbert Krisztina.

„Egy parancsnok vitt be minket egy kaszárnyához. Azt mondták nekem, hogy üljünk fel a vonatokra és menjünk haza. Bár sok helyen lebombázták a vágányokat, hidakat, nem volt egyszerű hazajutni.”

„1945. június közepén értünk haza Magyarországra.” Gabriella újra beiratkozott az iskolába, leérettségizett, majd hamarosan férjhez ment. Budapesten kezdték újra az életüket, egyikük sem akart visszajönni Szombathelyre. „Nem tudtuk elképzelni, hogy létezik még civil élet..” Hosszú ideig tartott, míg visszaszoktak a rendes hétköznapokban. Sokáig várták vissza a barátokat, rokonokat, de senki nem jött haza...