Hirdetés

A POSZT-megmérettetés kapcsán: A falu rossza a Weöres Sándor Színházban, rendező: Mohácsi János

Bulvár Kund népének melodikus paródiája

2017.03.28

Tizennégy produkció, köztük hét nagyszínpadi és hét stúdióelőadás került be az idei Pécsi Országos Színházi Találkozó (POSZT) versenyprogramjába, amelyet hétfőn hoztak nyilvánosságra. Előbbiek között van a Weöres Sándor Színház A falu rossza című előadása. Szenkovits Péter írása / teremtuccse.blogspot.hu.

Hirdetés

Így nézünk mi ki. Totál. Mindeddig – cirka 896 óta (ámbár, hogy annak előtte miképpen vót, ha vót, azt mán ki „tudhassa”?) nem voltunk képesek rendezni saját/közös dolgainkat. Valahogyan nem jön össze. Könyvtárnyi archív anyag (digi-dugival együtt) sem /lenne/ elegendő az okok föltárásához. Mohácsi István dramaturg, Mohácsi János rendező és a szombathelyi Weöres Sándoros színi csapat csaknem a lehetetlenre vállalkozott, hogy föl-fölvillantsa: ilyenek vagytok pisztoly- s fokostársak asszonynépestől, mindenestül a kárpát-medencei teknőtől innen s túl, ahol az a bizonyos kurta farkú malac… A jó /hm/ életbe!

Tóth Ede, meglehet, nem ismerne rá a szatírává transzformált népszínművére (az ősbemutató 1875. január 15-én volt a Nemzeti Színházban), de alighanem, ha volt vér abban a bizonyosában, akkor boldogan konstatálhatná, csettinthetne: az ő /nevezzük mi is így/ kancacsírájából micsoda derék XXI. századi paripa-paródia vált!

Mi meg nézők önfeledten lubickolhatnánk az örömben, kacaghatnánk, heherészhetnénk, ha közbe-közbe – szinte folyamatosan – nem párásodna be a szemünk attól, hogy milyen balfékek vagyunk mi így, együtt, széles e vidéken. A kiskésit!

Erről – tehát húzzuk alá újfent, vastagon: rólunk – szól ez a zenés, sírva vigadós bohózat, még inkább: karikatúra. Torzít, túloz, kifiguráz, utánoz, még szép; hiszen mi más is lenne egy gúnyirat s annak színpadi termésének rendeltetése. Nem kell félni, nem fog annyira(?) fájni közben s utólag sem; de talán valami beindul fejben, szívben: mi is múlik rajtam – rajtunk – itt és most?

Két részre szakadt ország el-, fölemészti magát.

Szabadíts meg a gonosztól! Itt már csak a Jóisten segít…

Tényleg? De amikor a Seregek Ura – lássunk, no, csodát! – tiszteletét teszi nálunk… Az isteni beavatkozás, deus ex „masína”; hiszen is ugyebár átutazók országa volnánk, vagy micsoda, sínpár amerre csak a szem ellát a pusztában; melyik létszerelvényre is kellene fölugranom/felkapaszkodnunk emberek? Vagy irány a vasúti híd, oszt’ fejest (újra) valamelyik folyóba/posványba? (Úszni sem tudók előnyben.) Köd előttem, köd mögöttem. Azért a szavunkat ne feledjük: szóval, amikor a Mindenható egyszer csak a maga valójában mutatkozik (de, hát, amúgy, nem itt van: bennünk!? – vagy legalábbis itt kellene lennie „bévül”), s kiganajoz helyettünk, alólunk, értünk, „meglátod, rendbe jönnek majd a dolgaink” (nem Tóth, Bródy), akkor, végre-valahára mégsem szedjük össze, nem embereljük meg magunkat, még ekkor sincs tiszta lap, mert arra azért nem vagyunk restek, hogy az Alkotót, a Mennyei Atyát, azaz még az Örökkévalót is tőrbe csaljuk. Momentán azzal /is/, hogy jól be- s leitatjuk. Egyébiránt tiszta szívből, szeretettel. Magyarán: számításból, még ekkor is. Ehhez aztán pofa kell. Van.

Ennyire reménytelen esetek lennénk? Vagyunk.

Ennél nincs is már lejjebb.

És nekünk, Teremtőnk(!), innen kellene – innen lenne szép - nyerni…

Igen-igen erős alakítások szervesülnek egymáshoz, ötvöződnek egységbe. Faramuci a dolog; ami idekint – országnyi teátrumban - most még csak vágy s álom, vágyálom, az a szombathelyi deszkákon – nem először - fénylően megvalósul.

Kérem szépen: mintalap. Mint alap. Ha ők így, és mi?

Bánfalvi Eszter (Finum Rózsi); a szavak (az enyémek bizonyosan) akadoznak. Sugárzó, fajsúlyos; megrendít. Maga a csoda. Bányai Kelemen Barna Feledi Gáspár bírója korántsem tévedhetetlen s éppen, hogy nem is makulátlan. Olyan igazából ember. Elénk állítója sejt, érez, kapiskál valamit; BKB - akárcsak Bánfalvi Eszter - nagy nyeresége a vasi színháznak s közönségének. Edvi Henrietta (Boriska) a szemünk előtt a szárnyait bontogatja; színeit keresi s rendre meg is találja. Kenderes Csaba (Göndör Sándor) szintúgy. Élnek. Sodró Elizára (Bátki Tercsi) ugyanezek érvényesek. Az ő kozmikus érzékenysége egyszerűen: magával ragadó! Bajomi Nagy György (Gonosz Pista); brrr! Jesszus: az „ártatlanság félelme” bevillan most tőle/általa (is). Nincsenek véletlenek, mutatja/fémjelzi momentán BNGY Gábor Miklós-díja! Matusek Attila Lajos/káj/a kicsit(?) ütődöttségével együtt is szeretnivaló. Sulyoknéról meg Tarisznyásnéról úgy rémlik, mintha a Tóth Ede-magzatban nem is szerepelnének; Nagy Cili és Németh Judit – a vasi színművészet oszlopai – példák arra is, miképpen lehet/szabad pontosan sorsot skiccelni. Szerémi Zoltán (Cserebogár), Endrődy Krisztián (Jóska) a magukat hibbantnak tettető /jó-jó, azok is/ seggnyalókat s gátlástalan haszonélvezőket állítják pellengérre. Kálmánchelyi Zoltán (kántortanító) örökkön-örökké  mátós figurája kor- s kórtünet. Észbomlón lehet csak – fájdalom – elviselni mostanság sok mindent.(?) Ez már nem önvédelem, öngyilok-ragály. Milliókat ragad(hat) el. Ébresztő tanító urak/tanárnők, szülők s mindenki; elérkezett a (ki)józanodás ideje! Vlahovics Edit (Gonoszné), Trokán Péter (korcsmáros, majd a megoldást/?/ „hozó” Seregek Ura), Horváth Ákos (csendbiztos), Mertz Tibor (tisztelendő-patikus), Szabó Róbert Endre (gazdaember), Fekete Linda (a felesége), Alberti Zsófi (Sári), Móri Csaba (Savanyú Jóska), Papp-Ionescu Dóra (Czintosné) is elemi mozaikot illeszt az egészbe/egységbe.  A zenekar pedig – a kiváló Horváth Ferenc cimbalmos, a remek Peltzer Géza harmonikás; bocsánat a többiektől, akiket nem tudtam beazonosítani a lekettőzés miatt! – ama bizonyos karikatúra/torzkép felerősítője is. 

Valahogyan nem vagyunk képesek „rendezni végre közös dolgainkat” (József Attila: A Dunánál). Egyetemlegesen /totál/ nem.

Bulvárkundiában így nézünk mi ki.

Vajon meddig? 

(2016. május 8.) 

Fotó: Weöres Sándor Színház/Mészáros Zsolt