A műtét sikerült, de a zongora meghalt – Vagy csak Csipkerózsika-álomba szenderült?

Sötétkék meg fekete ruhás – amiként az helyén való - lány és fiú asszisztensek gyülekeznek a gyászszertartáshoz. Az élettelennek látszó páciensnek dunsztja sincs arról, hogy valójában hullakamrában és nem kórházi műtőben van. A beavatkozást végző főorvos valójában patológus.

Kezdődhet a művelet.

2018. július 18. Este. Szombathely. A zeneiskola második emeleti Tibold Iván Terme. Nemzetközi Bartók Szeminárium és Fesztivál. 

A professzor: Balog József (1979) Liszt-díjas zongoraművész. Segédei: Hanics Katalin, Richter Anna Zsófia, Kozma Dávid.

Vidovszky László (1944, Kossuth-díjas zeneszerző) Schroeder halála című, 1975-ben zongorára és két-három asszisztensre komponált műve a végtisztesség forgatókönyve. Alkotója is itt van valahol a gyászolók között...

Morbid az egész. Vagy mégsem?

Balog József, a közönségnek háttal ülve, folyamatosan, rendületlenül skálázik a zongorán, a Vidovszky László által megszabott rendben/ütemben. Az asszisztensek – a klavír fedele tárva-nyitva - lássunk csodát, „turkálnak” a rezonáló szekrényben. /Kivetítőn követhetjük./ Preparálnak. Papír- meg szivacsdarabkákat, „fogpiszkálókat” dugdosnak a húrok, húrfogók, húrtartó szegek közé. (Alá s mellé is?) Meg szögecseket. Nincs kegyelem.

A hangszer teljes hanganyaga, hangzása, csodája csak pillanatokra volt a miénk. Amíg a beszurkálók sorra-rendre el nem helyezik hang-taposóaknáikat.

Az ember legelébb azt hihetné, hogy végtére is nem nagy a baj. Jó-jó, a hangszínskálát szűkítik ugyan, de azért még csak-csak szabadon úgymond szállhat, röpülhet, érvényesülhet megannyi tónus.

Igaz ugyan, hogy újra meg újra „megnyirbálják” a stílusirányzatokat, a zongorahangokat, de hiszen marad még belőlük bőven! Nemde? Egy ideig mintha tényleg így is tűnne. De az a bizonyos fűnyíró nem kegyelmez a sokszínű rétnek.

Már csak zönge marad. Nesz. Zörej. Hangfoszlány. 

Se mukkanás. Se nyikkanás. Se pisszegés.

Csend. Némaság. Halál. Döbbenet.

Hangtemetés. 2018 nyarán.

A megrázó élményt óriási tapssal köszöni meg Balog Józsefnek és segédeinek a javarészt ifjakból álló, de egészében lánglelkű publikum. A hetvennégy esztendős Vidovszky Lászlót – „a végtisztesség koreográfusát” - szintúgy szívből ünnepeljük.

Fáy Miklós (1964) neves zenekritikus írásából tudom, hogy e mű 2001-ben Salzburgban botrányt okozott. Tiltakozott ellene a közönség. Kurtág György (1924), a földkerekségen ma élő zeneszerzők közül alighanem a legjelentősebb (akkor hetvenöt éves volt), nem volt rest fölmenni a színpadra és alaposan lehordta a publikumot. Teszem hozzá: leckét adott kiállásból. 

Egy alkalommal Kocsis Zoltán is műsorára tűzte a Schroeder halálát. (Schroeder, ugyebár, kitalált képregény figura, minden idők egyik legnagyobb hatású amerikai karikatúristája, SPARKY, azaz Charles M. Schultz /1922-2000/ a „szülőatyja”). Kocsis koncertjének nyitószáma volt. Éppen azért, hogy „ne lehessen meglépni” (Fáy Miklós). Kapott is érte, persze, hideget-meleget. Nagy ívben tett rá.

De vissza a 2018-as szombathelyi, nyáresti Balog József koncerthez! A július tizennyolcadiki hangversenye ugyanis a zeneiskola alagsorában lévő próbateremben kezdődött. Ahol is Bartók Béla (1881-1945) 14 Bagatelljével, Kodály Zoltán (1882-1967) 9 továbbá 7 zongoradarabjával, Lajtha László (1892-1963) három alkotásával (Egy muzsikus írásaiból; 9 fantázia zongorára; 6 zongoradarab) hangolt rá/készített elő bennünket a második emeleti, második részbeli zongorahang-temetésre.

Bartók, Kodály és Lajtha az előző századelőn mennyire, de mennyire pontosan érezte, tükrözte e mostanit! Ami e sárgolyón itt s ma zajlik. Fantasztikus!

Balog József virtuózan, elementárisan, elképesztően, frenetikusan közvetítette - áramoltatta belénk - kivételes elődei létkép(let)ét. „Balogjózsefesen”. Kifogástalanul.

Elővigyázatosnak kell lenni szavak/jelzők körmölésekor. Ennek tudatában állítom: Balog József géniusz.

És nem értem, föl nem fogom, miért nem ismeri (jobban) a világ a harminckilenc éves zseninket?

Mi ennek a oka?

Az élményben – amiből szerdán bespájzolhattunk – ezreknek kellett volna részesülniük.

Egy zongora halála (ez a műsor összefoglaló címe), s annak temetése… Amikor már a mechanika sem zörög, teljesen elnémul a hangszer. Meghal a tudomány, a művészet…

Meglehet, a nagy-nagy csönd inspirálhat bennünket arra, hogy előbb-utóbb elhiggyük: „Tévútról is van megérkezés!” (Katona Klári Hidd el című dalából.)

Csipkerózsika fölébreszthető álmából.

teremtuccse.blogspot.hu Szenkovits Péter