Avantgárd mindenkinek

2004.05.28. 11:08

A 2004-es ünnepi könyvhéthez csak alig kapcsolódóan a Párizsban tartózkodó Nagy Pált köszöntötték csütörtökön a pályatársak a megyei főkönyvtárban. Érdekes performanszok, felolvasások és videomunkák fogadták az érdeklődőket. Avagy áthidalható-e a tömeg- és az elitkultúra közötti szakadék, és kell-e hidalni egyáltalán?

Tóth Gábor


A nagy átlag elkerekedő szemmel oldalt pillongat, és húzódzkodik az olyan szavak hallatán, mint pl.: avantgárd, performansz. Az egyéb, furcsának tűnő szóösszetételek mögé pedig agresszivitást, mentális onániát képzel, és a távirányító már a keze ügyébe kerültén örül. Tenné, ha valamely avatott kéz nem ragasztotta volna le a tévén az érzékelőt, hogy rajta a saját műve peregjen. Ez történt most is. A Berzsenyi Dániel Könyvtár földszinti előadóterében gyűltek össze az átlagnál magasabb átlagéletkorral bíró értők, művészetközeliek, és talán volt rajtam kívül még valaki, akiben ennyire túltengett az érdeklődés és a tisztelet a mélyebb hozzáértés hiányának ellensúlyozásaképpen.

A terem, ahová megérkezem, puritán, még a sterilen innen, továbbá a kényelmi és a műszaki szinten szépen berendezett. A falakon körbe az írás és a képzőművészet viszonyát firtató szöveges „tájak”. Amint leülök egy idősebb úr mellé, ő morcan jelzi, hogy a festők, akik most az utolsó utáni pillanatban betoppanók közül sem kerülnek ki, bezzeg kikérik maguknak az ő kiállításukon való nem jelen levést. Meg hogy nem kellene két megnyitót ugyanarra az időpontra tenni.

A késő délutáni tisztelgés a 70 éves Nagy Pál előtt Székely Ákos beszédével veszi kezdetét, aki leszögezi, hogy nincs külön köszöntve az ünnepelt, hát kezdődjön a műsor. Értelemszerűen Nagy Pállal kezdődik az est, ami egy 1995-ös videotext, aminek a jelentése hamar kiderül. Egy félig hátrahajtott fejet látunk végig az egész képernyőn, akihez magyarul egy külső személy szól (aki vélhetőleg Nagy Pál), ő pedig halandzsanyelven válaszol. Néhány mondat után azonban kiderül, hogy az időközben tüdőrákban meghalt francia a magyar mondatokat próbálja ismételni. Ezek a gyakorta gyors, indulatos, többször ismétlődő és néha költői kérdésekké csúcsosodó mondatok a nyelvről, annak a megértéséről és kommunikáció lehetetlenségéről szólnak. Érdekes, hogy a „szerelmes szavak”-at majdnem tisztán sikerült kimondania.

Bujdosó Alpár „Mi történt Kötcsén és kivel Anunción (Che) Guevara házasságkötése (Teleki Kornélia Petronella Emília Júliával) és kalandos szökése után? Hová szökött Emőke?” kacifántos címe már jelzi, hogy ez a felolvasás a posztmodern kusza történetvezetésével (?) és nyelvkritikai szőrszálhasogatásaival az est legnehezebben követhető időszaka lesz. Che Guevara és Széchényi kortársi mivolta és összeszövődő életsorsuk, pergameniratok fejtése, balról egy hölgy által időnként felmutatott stációja ennek stb. Nehéz visszaidézni és főleg átélhetővé tenni ezt néhány mondatban. Hallani kellett volna.

Mészáros Ottó „A Nagy Pál című társasjáték bemutatása” című performansza a szerző távolléte miatt elmarad. De ha már performansz nélkül maradunk, akkor legalább róla hallhatunk valamit, Tóth Gábor „Performanszkontempláció”-jában. Ő kis tánccal kezd, majd a performernek a kiszolgáltatottságát, lemeztelenítettségét, a világ felé nyitott zsigereit ecseteli. Mígnem kitér arra, hogy Nagy Pálnak volt egy performansza, amely során, mint azt egy A4-es lapon felmutatja, a saját pucér akasztását látjuk. Ennek kapcsán jelenti ki róla, hogy „A performernek kicsi a fasza!” Erre hatalmas röhögés tör ki, amit tetéz még az is, hogy a bekezdészáró „De én a performanszról szeretnék beszélni.” mondatot követően vicces táncokba kezd. Indiántól a szabadstíluson át a keringőig minden terítékre kerül.

Némi komplikációk a videózás terén adódnak (a hölgy nem a megfelelő oldalával próbálja a kazettát és magát a videót elegyíteni), mi pedig szusszanunk egyet. Székely Ákos aztán megtisztítja a talált tárgyat, azaz különböző reklámokból összemontázsolt „Rábapartyi elégiája” az Underworld zenéjére lett videoszöveg. Apollinaire neve is feltűnik az elején, azt is hiszem róla, hogy az a cím, de mégse. A kristályvizes és az egyéb, jó pár évesnek mondható reklámok meglepően illenek a pörgős, folyamatosan épülő, a projektor hangszóróján ráadásul még torzulva is megszólaló zenéhez. A reklám- és a videoklip azonosságán való merengést a gyakorta megjelenő, immár zene nélküli szöveg: „Mária Terézia mondjon le!” zavarja meg. És teszi ironikussá a képet és a zenét.

És ha már a zene körül kóricálunk, akkor jó helyre vetődünk. Abajkovics Péter költői akciónak hirdetett „Palira vétel”-e laptop-zene. Odamegy hozzá, nyom egy entert, a helyére ül és percek múltán a bécsi Peter Rehberg kiadófőnök már lelkesülne is, ha jelen lenne. Felismerhetetlenné torzított emberi beszéd (ez lehet más is) átszőve olyan elektronikus(nak tetsző) hangokkal, amelyeknek az eredetére csak tippelhetünk. A zene előterében ismétlődő, zavaró hatású hang negyed perc múltán (számomra) megszeretteti magát, és tudok a többi komponensre is figyelni. A többiek ellenben valami ritmust keresnek benne, amit meg is kapnak, de látszik, hogy nem helyesen gondolkodnak erről a zenéről és nem is igazán értik. Vagy én látom rosszul.

Nagy Pál Múltkeresés című performanssza az utolsó az estén. Előbb arról beszél, hogy miért nem készült rá, majd persze kiderül, hogy mégis és nekilát. A múlt leírásának a lehetetlenségét bontja ki. Végigjár a történelmen a Nem, nem, soha!-tól a Nem, nem Soah-n át a Párizsba emigrálásáig, de persze nem kronologikus sorrendben. És persze, mivel az ő performansza is felolvasással kezdődik, a szavak szótárban keresése nálam is szerepel, mint a többi felolvasónál előtte. A betűtől elszakadva arra jut, hogy a múltkeresés elhalasztódik. Mire felvesz egy zsákot és kiszórja az újságokat, fényképeket, képeslapokat, cetliket etc. a közönség elé, hogy íme, ez a múlt! Majd mindenkinek oszt egy-egy képeslapot és nyomdai betűt, mivel nyomdász volt hajdanán. (Én a „v” betűt kaptam.)

Mivel nem került elő kérdés a közönség soraiból, Nagy Pál az avantgárd művészetek hazai helyzetét festi sötét színekkel, de a fiatalabbak megnyugtatják, hogy annyira talán mégse rossz a helyzet. Majd a tömeg- és az elitkultúráról és a köztük való áthidalhatatlan szakadékról beszél. És hogy az este során látott remek művészek nem az öncélúságot hirdetik, hanem ők tényleg kiválóak. Ez a minőség pedig főleg most kell, ebben a korban, mikor mindent eláraszt a szemét a tévé által.

Az est lezárásaképpen végül a kulináris örömökre is gondolván, az Életünk folyóirat és a Magyar Műhelyes szokás szerint mindenki meghívattatott egy pohár borra és száraz, valamint friss zsíros kenyérre. Távoztomban még hallom, hogy Nagy Pál a nyomdai betűkből összeállítható két mondatról szól, de az erre-arra szállingózó emberek láttán eme a két mondatnyi tudásra már nem derülhet fény.

Nagy Pál

.