Holnapután: Jégkorszak Hollywoodban

Nincs igény a világvégére?

Világpremier ide, világpremier oda és vissza, a Savaria Moziban elveszik a nézőtéren az a pártucat ember, aki péntek este a vizuális kultúra eme könnyedebb szegmensébe kíván fejest ugrani. A nézők hiánya azért is feltűnő, mert a Holnapután filmet zajos és professzionális reklámkampány előzte meg, megtámogatva a kereskedelmi tévék és a bulvársajtó spontán bőrlenyúzási technikájával. Néhány nappal korábban például a TV2-n egy tudósforma jóember magyarázta, hogy igenis, bekövetkezhet majd mindez, vigyázni jó lesz, ő nem ellenzi, stb.

Hogy aztán a jó nép a Savarai Mozi helyett a konkurenciában üldögélt-e, vagy otthon, úgy döntve, hogy a 2 ezer pénzt kóstáló családi jegy helyett másfélszázért egy CD-lemezt vesz a Tescóban, és majd pár hét múlva jól átírja a sulinetes másolón a cuccot, azt nem lehet tudni. De azt is lehet, most éppen nincs igény a világvégére, mint ahogy azt szegény Kiss Tibi énekli a Quimby utolsó lemezén. Majd kiderül a pénztári statisztikákból, hogy mi van, a filmkritika szempontjából amúgy is teljesen érdektelen ez a szál.

Annyi a közhely, hogy tanítani fogják

Úgy tudom elképzelni, hogy minden hollywoodi forgatókönyvírónak van egy kódja, amivel hozzáférhet a különböző típusú filmek templétjéhez. Külön templétjei vannak, mondjuk, az akciófilmeknek, a romantikus filmeknek, a sci-fiknek és ezek altípusainak. Nos, a Holnapután forgatókönyvíróra (Roland Emmerich) nem bajlódott sokat: letöltötte a „Standard disaster movies” fájlt, megadva a szereplők neveit, a jól hangzó kiváltó okot (radikális klímaváltozás), ám meghagyva a bejáratott helyszínt (USA) és időpontot (napjaink). Ez eddig rendben is van, megszoktuk, hogy az amerikai filmekben szigorúan az USA-ra fókuszálnak, az egyéb helyszínek felbukkanása csak kis színesként lehetséges.

Az viszont zavaró, hogy annyi közhely bukkan fel a történetben, hogy a Holnapután akár tankönyvként is szolgálhat kezdő rendezők számára.

Van tehát fiúgyerekét munkája miatt elhanyagoló apa, aki aztán hős lesz, és egyben bebizonyítja fia iránti szeretetét. Van még jóravaló ám gyenge USA-elnök, aki mellékesen életét áldozza a népéért, a pénzemberek érdekeit szolgáló gonosz alelnök, aki végül is megjavul az események hatására, van a pánik felett úrrá levő rendőr, no meg szeretni való tudósok, hitetlen politikusok, fekete hajléktalan és annak korcs kutyája, beteg kisfiú, önfeláldozó barátok és néhány elhalálozó mellékszereplő. Hogy csak a karaktereknél maradjunk.

Hogyan lehet elfutni a fagy elől?

Ennyiből persze még kijöhetne egy mérsékelt kreativitásfokú, ám korrekt mozi. A baj az, hogy a történet legalább látszólagos hitelét – ami katasztrófafilmeknél alapkövetelmény – lépten-nyomon agyoncsapják a bosszantóan illogikus elemek. Mindent elárul, hogy a filmben még az a leghihetőbb, hogy a jégkorszak a globális felmelegedés hatására úgy két hét alatt lesújt a világra. Erre legalább kapunk egy közepesen bonyolultnak hangzó tudományos indoklást. Olyan apróságra viszont nem kapunk magyarázatot, miért veszi félvállról mindenki, hogy Los Angelest mindenestől elsöpri egy tornádó, az űrbázison dolgozók miért akkor jelentkeznek be, ha éppen kedvük szottyan, hogy lehetséges napokon belül problémamentesen kiüríteni az Egyesült Államokat, miért papírral tüzelnek napokig a könyvtárban rekedtek, amikor tele van bútorral az épület, meg legfőképpen: hogyan lehet elfutni a fagy elől és bevágni előtte az ajtót.

Egyáltalán: Az összes párbeszéd üresen lóg a levegőben, mivel olyanokat úgy és akkor nem mond akkor senki. Nem is beszélve az olyan elképesztő bakikról, hogy a skóciai meterológiai állomás személyzetének – akik főszerepet játszanak a történet előkészítésében – végső sorsáról nem tudunk meg semmit.

A sztori

Bár a nyomtatott és elektronikus médiában megjelent filmelőzetesek gyakorlatilag elmesélték az egész történetet, ha valakinek sikerült volna elkerülni őket, következzen egy gyorstalpaló. Jack Hall (Dennis Quaid) klimatológus az új jégkorszak lehetséges eljövetelével foglalkozik, de senki sem veszi igazán komolyan, mint ahogyan azt sem, hogy az időjárás meghökkentő szélsőségeket produkál. Indiában hó, Japánban öklömnyi jég esik, országnyi tömbök válnak le a sarki jégből, Los Angelest lazán elfújja egy tornádó, New Yorkot elönti az árvíz.

Mint kiderül, összefüggés van a dolgok között: Egy globális klímaváltozás jön, új jégkorszakkal, amelyet egy hatalmas vihar előz meg. Hall elméletét mint az egyedül használhatót végül is komolyan veszik. Nekiállnak kiüríteni az USA-t, de ő maga a tengerbefagyott New Yorkba indul ottrekedt 17 éves fiáért (Jake Gyllenhaal).

Végül is minden jóra fordul, kisüt a nap, kitisztul a levegő, apa és fia egymásra talál, az USA kormánya nekiáll dolgozni Mexikóban. Hogy mi lesz ezután, azzal megint nem bajmolódik a rendező, a Godzilla és A függetlenség napja filmeket is jegyző Roland Emmerich.

Pozitívumok

Ha már ennyire lehúztuk a keresztvizet a filmről, nézzük mi szól mellette. Mert azért ilyen is van. Bármennyire béna is a Holnapután, arra jó, hogy a tömegek figyelmét felhívja a környezetrombolás lehetséges hatásaira, az emberiség természettel szembeni kicsinységére, kiszolgáltatottságára, törékenységére. Nem lehet panasz a látványelemekre sem, különös tekintettel az aprólékos műgonddal készített Los Angeles-i tornádóra és a New York-i árvízre, s díjazzuk azt is, hogy a rendező nem él vissza a helyzettel és a műfajjal: nagyon visszafogottan ábrázolja az emberi kínt és halált, a vélhetően sok millió áldozattal járó tragédiában kevesebb szenvedést látunk, mint egy átlag esti híradóban.

Külön felüdülés az Amerika-centrikusságtól tocsogó alkotásban az az önfricska, hogy a menekülő amerikaiak elől Mexikó – amely hirtelen az ígéret földje lesz - lezárja a határt. Aztán mégis megnyitja, az USA pedig – koszt és kvártély fejében - elengedi a dél-amerikai országok tartozásait.

Értékelés: 4/10

Holnapután (The Day After Tomorrow)
2004, Műfaj: Akció,Sci-fi, 120 perc
Rendező: Roland Emmerich
Főszereplők: Jake Gyllenhaal, Emmy Rossum, Dennis Quaid