Írásaiban köveket hajigál a szombathelyi közélet pocsolyájába a BDF korábbi főigazgatója. Hogy nem vet vele nagyobb hullámokat, annak elsősorban nem ő az oka, hanem a mocsár, azaz az általa kritizált középszer és szellemi igénytelenség.
A könyv négy, egymástól jól elkülönülő, de mégiscsak egymással összefüggő részből áll. Az első fejezetben két írás járja körül a közép-európaiság fogalmát, illetve ezen belül Szombathely szerepét. A következő, Pannónia fejezet gyakorlatilag egyetlen Élet és Irodalom-cikk, az 1999-ben publikált A tudás megoszlása. Ez arra az első olvasatra meglepő tényre hívja fel a figyelmet, hogy Kelet-Magyarország mennyivel jobban áll a felsőoktatás terén, mint Dunáltúl (mert Apponyi Albert 1908-ban keletről kezdte az egyetemalapítási programot, s mire elért volna ide, kitört a háború), s hogy mi következik ebből. Az a történelmi tény is érdekes, hogy Trianon után Szombathely nem fogadta be a Pozsonyi Egyetemet, így az Pécsre került. Az írás vége már rákanyarodik arra a területre, amely a könyv központi magja, Szombathely problémájára, a „szellemi sivatagosodás” folyamatára.
Mert a könyv messze leghangsúlyosabb része, a kilenc publikációt magába foglaló Szombathely fejezet. Közülük hárommal a szélesebb olvasóközönség is találkozhatott, hiszen anno – 1997-ben, 2000-ben és 2004 januárjában - megjelentek a megyei napilap hasábjain, vitákat generálva ugyan, de jóval kisebbeket, mint várható volt, vagy megérdemelték volna. A politikusok és a közéleti patópálok a lehető legjobb taktikát választották: mivel szellemileg nem érnek fel Pusztay Jánosig, ügyesen agyonhallgatták a felvetéseket. A cikkgyűjteményből azt is nyomon lehet követni, hogy a tudós évekkel korábbi pesszimista jóslatai sajnos egymás után beteljesedtek.
A lokálpatrióta Pusztay Szombathelyhez való hozzáállása a középiskolában tanult Ady-féle ostorozó hazaszeretetnek - hagszom rám, mert szeretlek - szép példázata. Az írások – nemcsak a Vas Népében megjelentek – gondolati és logikai ívei nem túl bonyolultak. Pusztay szerint a városnak – mivel más kiugrási ponttal nem rendelkezik – egyetlen lehetősége az elitkultúra. A régió, sőt Közép-Európa szellemi központjává kell válnia, ez az alap, s ha ez bekövetkezik, a többi már majdnem jön magától. Ehhez létre kell hozni egy pezsgő kulturális és tudományos életet, amelynek a fókuszpontjában egy – akár integrált - egyetem lenne. A lényeg, hogy a megyeszékhelynek tudás alapú várossá kell változnia.
Ha ez nem következik be, a világ elszalad mellettünk, s Szombathely nemsokára a periférián találja magát.
Mindennek a folyamatnak a kerékkötője a távlatokban gondolkodni nem tudó, kicsinyes kérdésekben elvesző helyi politikusi garnitúra, a rögtönzések, a minduntalan felbukkanó szellemi igénytelenség és polgárokat jellemző középszer. Vannak alapok, amelyekre lehetne építeni, de mindenből mindig hiányzik az a valami, ami igazivá, hibátlanná tenné a dolgokat. Egy megfelelő számú és minőségű szellemi elit kinevelése és letelepítése elindítaná a kedvező folyamatokat.
Pusztay János mer nagyot álmodni, kritikusai – sőt önmaga szerint is - álmodozni. A határon átnyúló jelentőségű egyetem mellé színházat, konferenciavárost, nemzetközi jelentőségű sajtót, tőzsdeközpontot, fejlett infrastruktúrát, kutatóintézeteket, élsportot, Hundertwasse-ház minőségű épületeket, kávéházakat, lokálpatriotizmust vizionál.
A kötet negyedik fejezete, az As personam egy önéletrajzi hátteret felskiccelő interjú, melyet 1996-ban Fűzfa Balázs készített a BDF akkori főigazgatóval.
Minderre persze lehet legyinteni, és legyintenek is sokan, de azért azt gyorsan tegyük hozzá, hogy azok leginkább, akik semmit sem vizionálnak, mert éppen a szerző által emlegetett középszerhez tartoznak.
Véleményem szerint Pusztayt nem a víziók miatt lehet kifogásolni, hanem amiatt, hogy a humán tudósokra (ő maga finnugrisztikával foglalkozó nyelvész) oly jellemző szűrőn át víziónál, és a problémákat is leginkább e gondolkodásmód által determináltan közelíti meg. Ez egy évtizede még talán nem lett volna gond, most viszont már kissé zavaró, mert más irányba mozdult a világ. Nemcsak az a baj, hogy az anyagi forrásokat nem, vagy alig veszi számba, hanem az, hogy bár beszél a reálgazdaságról – a betanított munka túlsúlyának veszélyiről értekezve például kimondottan egzakt -, de mintha elsiklana a szabadpiac kőkemény világa, annak súlya és meghatározó szerepe mellett. Példa erre a bevásárlóközpontok egyértelmően negatív kontextusba állítása, vagy a közlekedési infrastruktúra fontosságának háttérbe szorítása. Az információs társadalomról szintén nem esik szó. Olykor az is zavaró, hogy a szerző a kelleténél mintha többet hozsannázná a hozzá közelálló szellemi és tudományos produktumokat, szervezeteket. Ami néhol jogos, másrészt több helyen aránytévesztésnek tűnik.
Ez a könyv úgy lenne kerek, ha Pusztay János humanista és kultúracentrikus felvetéseire egy hasonló szellemi színvonalon álló, hasonlóan lokálpatriotizmustól fűtött személy válaszolna a pálya másik, a reálgazdaság determinálta térfeléről. És minél többen beszállnának a vitába, annál nagyobb esélye lenne a városnak, hogy az eredő erők mentén előre lóduljon.
Érdemleges reakció hiányában a Búcsú váramtól marad pusztába kiáltott szó (szójátékra ziccer lenne), mi meg ölbe tett kézzel várhatjuk, hogyan teljesednek be szép sorban a szerző negatív utópiái.
Értékelés: 7/10