A tavalyi, eléggé csak félresikerült, hip-hopot és breaktáncot is felvonultató
Mekka-buli után a Londonból hazalátogató
DJ Zulu a kérdésemre azt felelte, hogy nem látja sok értelmét az ilyesfajta rendezvényeknek.
Phreekdilla és segítői azonban nem ilyen borúlátóak: ezt bizonyítandó megszervezésre került ez a mostani seregszemle is. Míg ő,
Tommy Brutkho és DJ Said vezényletével az OMK színházteremében egymásba szédítődtek az éjfekete up to date zenékkel teli vinylek, az aulában ízelítőt kapattunk az arra érdemes magyar mikrofonisták stílusdefinícióiból.
A 2004-es
Mikrofonmániát megnyerő
Fluoridnak az első emeletet tartó oszlopok biztos védelméből és a padokon sörözgetők közül úgy kell beszólongatni a nagyérdeműt, hogy kezdődhessen végre a banzáj, amit akár partynak is lehetne címkézni. Vélhetőleg még az érettségin innenre korosítható srác, akit takar ez a név, a haveri segéderővel kettesben aztán nekiáll és magabiztosan hozza a szintet. Semmi világmegváltás, több megszokott, szinte kötelező motívum, rapológiai toposz fel-feltünedezik a tolmácsolásában, de nem zavaró módon, meg amúgy is lesz még bőven alkalma cizellálni az összképet. Nemhiába termett tehát az a babér.
A 21 éves
Fankadeli döcögősen induló, egy tisztes EP-nyi futamidejű fellépése a talán egysíkúbb, de fenemód szerethető első két lemeze után
MC Gőzzel párban (így persze könnyű!) és önállóan is magára talált. Szóval a CD-t a player nem olvassa be és, mert se beatbox, se discman („az beolvassa még a zsíros kenyeret is” – így Fanka Feri) nem kerül, hát
Artos Csaba alapjaira indulnak be a korábbiaknál fifikásabb, frappáns, és ami a legfontosabb, mozaikokból idézhető egésszé elegyedő szövegek. Csak sajnálni lehet, hogy nem került több idő az általa humorral kezelt bekövetkezésű technikai gubanc miatt zenei kíséret nélkül kezdő Fankadelinek.
Az eredetileg kéttagú
Akkezdet Phiaihoz három másik, ugyancsak a
Wacuumairs gárdáját színesítő
AZA, Bobakrome és egy DJ csatlakozott. Érthető hát, hogy a nyelvi zsonglőrködés legeszementebb honi hip-hopper párosának a túlspilázott, például a rímeket a soraik minden lehetséges pontján érvényesítő szövegeinek túlnyomó része nem az albumról származott. A kvartettet az élvezeti szintet nagyban növelő, a befogadói részről letudott alapos előtanulmányok (értsd: sokszor meghallgatni a lemezt) után élvezhette csak igazán. És ebben nem is volt hiány: az éppen csak az aula legébe kevert, oda a hangsugárzókból előtekerődző, könnyen beazonosítható alapokra többekből minimális fáziskéséssel örömujjongás szakadt föl. Az új számokra pedig csak elenyésző lelkesedéslohadás jutott osztályrészül.
Az est fénypontjának szánt,
Deegóval jelentőségteljesebbé tett
Connections mértékre hangolt. Otthon, frontálban a monitorral csak a
Jamaica homoka és a
Mindenütt jó kettősétől nem menekít a kezem a „következő szám” gomb felé. A többi számnál untat, fáraszt a party-MC-s, bravúros technikájú, több szólamú maszlag. A bulin, a hangfalak árnyékában aztán megkövetem magamat, a ráinduló, roggyantott gatyások térde hajlik, fejmagasságban laza csuklóban végződik a derékból induló hullámmozgás. Szigorúan a ritmusra. A zavaró, túlzottan amerikanizált modor és a műfajra-termettségüket firtató, abban nagyjából ki is merülő témák ellenére felelősséggel kijelenthető: kiváló doppingszer a vasárnap első óráiban. Páran mellettem tolnak is egy egészen más hatású oszlopot. Arra persze, amikor
Rizkay Jackó Smooth Criminalját vagy
Sterbinszkytől valamit beatboxol, egy szavam se lehet. Próbálja csak bárki utánacsinálni!
Összességében büszkeséggel tölthet el mindenkit, hogy Szombathelyen is betekintés nyílik a honi hip-hop felső légióiba. Köszönet érte!
Értékelés: 8/10