Mint amikor hosszú betegségből lábadozik valaki. Még nem tudni, mi marad vissza, ám az biztos, hogy gyógyulás után sok minden más lesz. A Balaton alaposan megszenvedte az utóbbi évtizedek rablógazdálkodását, de mintha friss reményekről csobognának a szelíd keszthelyi hullámok. Tapasztalatok, árak, merengés és az előszezon balzsamos hangulata. .
Mint amikor hosszú betegségből lábadozik valaki. Még nem tudni, mi marad vissza, ám az biztos, hogy gyógyulás után sok minden más lesz. A Balaton alaposan megszenvedte az utóbbi évtizedek rablógazdálkodását, de mintha friss reményekről csobognának a szelíd keszthelyi hullámok. Tapasztalatok, árak, merengés és az előszezon balzsamos hangulata.
.
Mint amikor hosszú betegségből lábadozik valaki. Még nem tudni, mi marad vissza, ám az biztos, hogy gyógyulás után sok minden más lesz. A Balaton alaposan megszenvedte az utóbbi évtizedek rablógazdálkodását, de mintha friss reményekről csobognának a szelíd keszthelyi hullámok. Tapasztalatok, árak, merengés és az előszezon balzsamos hangulata. .
Hogyan amortizáltuk le a tavat?
Nincs hitelesebb képe a magyar rendszerváltásnak, mint ez a laposan szétterülő, zöldeskék vízfelület, amely a háború előtti szolid úri vircsaft után először a gulyáskommunizmust és a partszéli bódévárosok szárba szökkenését nézte riadt szemekkel, majd ugyanígy a vadkapitalista végső kiszipolyozást.
Az utóbbi évtizedek közös nevezője volt, hogy mindenki csak vitte a Balatontól a pénzt - ki talicskával, ki farzsebben -, komolyan befektetni persze senki nem óhajtott, s amikor kiderült, hogy a tartalékok tartalékát is felélte a jámbor tó, a belőle megtollasodott hiénák sírni kezdtek a segítségért, a nagy többség meg elfordult a haldoklótól; ahogy nem szertejük látogatni a végóráit élő ismerőseinket sem.
Aztán amikor a német turisták után már a víz is elkerülte a tavat, úgy látszott, itt a vége, fuss el véle. Amikor három éve megláttam balatonzamárdi végtelen és gusztustalan algaszőnyegét és a fonyódi strand iszapszigeteit, én is úgy gondoltam: ennyi volt.
Pedig a Balaton jó hely
Azóta többször hallotta az ember, hogy történt ez-az, víz is akad meg fejlesztés is, de hát több évtizede ezt hallani a médiában, miért most hinnénk el.
Aztán egyszer csak megint csak ott ülünk a keszthelyi parton, süt ránk tavaszi a nap, a padtól nem mesze békésen és flegmán csobog a mafla nagy víz, a kép hátterében vitorlások jönnek-mennek, és lassan, de annál magabiztosabban jön a felismerés: a Balaton jó hely, előszezonban meg főleg.
No persze, ehhez olyan dolgoknak kellett történniük, amiről nem gondoltuk volna, hogy egyszer megtörténhetnek. A bódék gyakorlatilag teljesen eltűntek, a part tiszta, a gyep gondozott, a város főutcája lehetne Ausztriában, a parkokban virágok és sűrű gereblyézés nyomai. Az összkép az észak-olasz tengerparti szintet még nem közelíti, de a horvátot már vígan.
Igaz, a recesszió nem múlt el nyomtalanul. A belvárosban számtalan üzlet zárva, rajtuk fityegve az „eladó” tábla, csakúgy, mint megannyi nyaralón, és a műemlékházak zömére ráférne egy tatarozás. De a város azt a hangulatot idézi, mint amikor a magyar és a kelet-európai konzumhordák után Bécs visszakapta a leamortizált Mariahilfer Strassét, hogy aztán Európa egyik legszimpatikusabb zuga legyen.
Megmaradt nekünk
A fentebbi párhuzam annyiban is jogosnak tűnik, hogy miként mi békén hagytuk a bécsi bevásárló utcát, úgy maradoznak el a német nyelvű vendégek a tópartról. Persze, van még belőlük így is jócskán, de Keszthely egyik legpatinásabb szállodájának vezetőjétől azt tudtuk meg, hogy vendégeik között már csak harmincszázalékos az arányuk. Ennek következtében aztán kezdenek leszállni a magas lóról, már csak azért is, mert elnézve a szálloda parkolóját, sok honfitársunknak már jóval nagyobb lova van, mint a Jürgeneknek. Változik az idő.
Szóval roppant úgy tűnik, itt marad nekünk a Balaton, kezdjünk vele hát valamit. Még az sem lehetetlen, sikerülni fog egy szinten. A strand medrét lázasan tisztítják a hínártól és az iszaptól, a vendéglősök csutakolják az asztalokat, és meglepően megbecsülik a vendégeket, akkor is, ha történetesen magyar. Talán megtanulták a leckét – villan át fejünkön -, ami még akkor sem baj, ha ez már a huszonötödik óra. Az előszezonban még mindenki bizakodik. Mi is.
Az árak
Az is új felfedezés, hogy minden előzetes híresztelésekkel ellentétben a Balaton nem drága. Talán a csökkenő kereslet, a fokozódó verseny, talán a józan paraszti ész az oka, de meghökkenten tapasztaljuk, hogy nagy átlagban Keszthely olcsóbb, mint Szombathely. Egy gombóc fagyi 80 forint, egy bográcsgulyás 450, egy üveg kőbányai 140 (!), egy átlag pizza 650, egy egytálétel 1000 forintba kerül a parti soron, de a belvárosi éttermi árak is alatta maradnak a mieinknek.
Korábban az sem nagyon fordult meg a fejünkben, hogy hétvégére két éjszakára majd leugrunk a város egyik legjobb szállodájába, ahol naponta kétszer rogyásig telerakott asztalok között falhatjuk korlátlanul a magyar konyhaművészet remekeit, nem is beszélve a megannyi más kényeztető szolgáltatásról. Mindez most fejenként 17 ezerből jön ki, ami nem kevés, de manapság egyáltalán nem számít megfizethetetlennek, gondoljunk csak be, hogy havonta mennyi ökörségre költünk, az új mobiltól kezdve a felesleges pár cipőig.
Előszezonban hát mindenképpen kívánatos egy balatoni túra, akár egy hétvégére, akár egy kurta napra. A nyugalomra és a szépségre vágyóknak semmi nem szól ellene, és ha a buvárszemüveggel szemben előnyben részesítjük a naptejet vagy az üveges sört, a sznobizmuson kívül a főszezonban sincs sok értelme sok száz kilométert autózni, hogy aztán ugyanezt tegyük háromszor annyi pénzért egy sós víz partján.
Képgaléria a keszhelyi előszezonról