Hirdetés

Jelen állapot - KulTurné Szombathelyen

2003.10.26

Rétegesen öltöztettek kultúrával az Oladi Művelődési Központban október 24-én. Komor vizsgafilmek, humorizáló irodalmárok, megejtő tárgykavalkád gulyás-kommunizmus környékéről és táncoltatni akaró „rétegzene”. Mi kellhet még?

Hirdetés

A hirtelen beköszöntő tél sem gátolja az embert abban, hogy 17 órai kezdetre odaérjen és a jólneveltségét fitogtatva körbeszemlélje a megélendő helyszínt. De amint odaér, olybá tűnik, hogy tán egy nappal korábban vagy később toppant be, azaz elszámolta magát. Bent aztán, bár szeretett volna remélni némi ellenállást a személye irányában, egy sör mellett két számot meghallgatott a próbán és röpke pillantásokkal méltatta a szomszédos bútorkiállítást. Kissé szomorkásan fogta fel tehát a látottakat. A véleménye azonban idővel módosult.

KulTúrné Szombathelyen

Az előtérben Szivárvány Áruház fantázianéven a ’70-es születésű Poós Zoltán gyerekkorának üvegvitrinbe helyezett emblematikus tárgyaira fogadta a kortársakat. Fémcsibe, Centrum-szatyor, nyelvét fémpénzért kitoló kutya stb. Többnyire olyan mondatok társultak az egy-egy tárgy irányába bökő mutatóujjakhoz, mint az alábbi: „Emlékszel arra, olyan biztosan nektek is volt!” vagy „Ilyen még lehet nálunk a padláson!” A felsorakoztatott relikviákban viszonylagosan közös nevezője az volt, hogy feltűnően sok fém alkatrészből álltak és, mert ezek még a digitális kijelzős kor előttről valók, többnyire mechanikus megoldásúak. A naiv, bumfordi bájukat és a jelen korban való létük megalapozottságát az is mutatta, hogy ezt a kis kiállítást valakik mindig szemlézték.

A falon reklámlapok díszelegtek Fabulonnal, Trapper-farmerral, vajaskenyér-evésre buzdító, ragtapaszos térdű kissráccal etc. Az üvegszekrény mellett, kétoldalt három-három monitoron a rendszerváltás előtti 25 év reklámfilmjei mentek – sajnos – hang nélkül, de annak, aki valamennyit élt már abban a korszakban, többnyire így is lejött a lényeg. A baloldali monitorokat tartó asztal melletti másikon a könyv- és a lemezárusítás folyt. A kazetták és CD-k a fellépő első két zenekartól valók voltak, míg a könyvek a felolvasók és az ők kiadói köreiktől származtak.

Aztán, mert ilyen a kor gyermeke, az első mozgóképre vetődő szeme máris székbe ülteti. A gyöngyvásznon főiskolai vizsgára készült rövidfilmek futnak DVD-ről, projektor útján a közkinccsé vetítve. Kis és hamar kiküszöbölt hangbéli malőr persze nem rontja a kedvet, mert a szinte némafilmtől a meglepő fordulattal záruló abszurdon és a tragédiába torkolló ösztönéletek sztorijain át az ál-dokumentarista non-stop szövegelésig minden jó a nézők szeme elé tárult. A bejárat előtti plakáton hirdetett filmek: Mudruczó Kornél – Kis apokrif, Dési András György-Móray Gábor – A pofon, Fliegauf benedek – Hypnos, Bauner-Szűts Lóránd – Az ötödik szoba, Titkos hely, Vécsi Márton – Carla Barotti, Kedves Lilli – Flakon. Mind az Inforg stúdiótól. Bár nem csak ezek a mozgóképek peregtek.

Az író-olvasó találkozóra egy hangosbemondó figyelmeztette a képmágia fogságába esetteket és a színpad-büfé-WC háromszög vonzáskörzetében lézengőket. Mire két kézen is megszámolható társaság helyezkedett el a székeken. Szemben velük a moderátor, Rieger Johanna és a három író-költő. Az eredetileg közgazdász végzettségű Maros András két, hangos kacagások kísérte abszurd történetet olvasott fel a Kegyetlen családról, továbbá az első szám első személyű elbeszélő varjújáról meg a kolesztársáról és a köréjük gyűlt miliőről. A másikak mindkét bölcsészek, de az írásaikban többnyire mástól eltérőt művelnek. A roppant lendületes és eleven Király Levente két posztmodern hatásoktól és utcanyelvi fordulatoktól sem menetes, szintén abszurd sztorit és paródia-verset osztott meg az idővel szaporodó létszámú összegyűltekkel. A halk szavú és a beszédében lassú-, de felolvasáskor pergőbeszédű Varró Dániel pedig néhány nyelvakrobatikai bravúrokkal tűzdelt gyerek- és „Így írtok ti”-verset olvasott fel. A felolvasások között szóba került az íróemberek helyzete a képekben gondolkodó mában, a humor viszonya az irodalomhoz, no és persze a személyes vonatkozásaik az írott szóhoz. Az utolsó felolvasások alatt azonban már beszüremlettek a balettszobába a színpad hangjai és már a háttérben tébláboló kamerás emberke is rálelt az eladdig hiányzó eszközre, szóval be kellett fejezni a rendezvény e részét.

KulTúrné Szombathelyen - Hiperkarma

A pódiumon előszörre az eredetileg egytagú, Bérczesi Róbertet jelentő, de a koncertek alkalmával értelemszerűen zenekarrá kibővülő formáció, a Hiperkarma lépett. Vékony, pirospólós, pizzafutárszerű srác aztán a tőle megszokott tempóban pörgette, görgette a számait végig a másfél órán. Semmi különöset nem műveltek, csak pimaszul és szeretnivalóan fenomenális számokat nyomtak, két idegen számmal megspékelve a „natúr” programjukat: a Stereo MC’s Connected-jével kezdtek egy számot, majd utolsóként egy másik srác frontemberkedésével Prince Purple Rain-je is felcsendült. Néha-néha persze elküldetett egy-egy köszönetnyilvánítás a közönségnek, esetleg egy kérdőjel légbe rajzolása. Persze neki nem volt a legkevésbé könnyű dolga, hiszen nem jelentek meg elegen e rendezvényen. Ha dupla ennyien lettek volna, akkor az már számbavehető sokaságot jelentett volna, de így Róbert és csapata kénytelen volt a színpad előtti pár ott lézengőnek és az egyik oldalt a büfét, a másik felöl pedig az asztalokat környékezőknek zenélni.

KulTúrné Szombathelyen - Kimnowak

A Kimnowak követte őt. Novák Péter, a frontember aztán már nem bízta a véletlenre a közönségcsalogatást, hanem lefutott közéjük és előrébb rángatta őket szóval és cselekedettel, hogy a többiek aztán azokhoz igazodva betöltsék a „dühöngőt”. Ez valamelyest javított az állagon, de elég foghíjas volt még így is, viszont legalább valami előremutatóval kecsegtetett. A koncertjükkel aztán a szokott tempós-táncos slágerparádét hozták. Novák szétpazarolandó energiáktól duzzadva az elején kis performansszal állt elő: ruhaszárogatókötelet vagy valamilyen kábelt húzott át a színpadon és egy vonósalapú szám alatt kiteregettek. És Kína elindulását jövendölte, az ő utcájáról beszélt, ahol fekete a zaj, persze, mert a babájánál tűz volt, a gyémántról azonban nem derült ki, hogy elveszésre került-e végül és még sorolhatnám. Közben ugrált, pogózott, a mikrofonállványba csimpaszkodva pózolt, lefutott belenyávogtatni a meglehetősen passzív közönséget a rendszerbe kötött, így felerősítésre kerülő hangokra éhes mikrofonba. Túl a fellépésük kétharmadán aztán bemondta, hogy ő csak ennyit tehetett, ha a publikum nem akar felvidulni, akkor ne tegye, a szíve joga!

Az est és a rendezvény zárásaként Müller Péter Sziámi és csapata táncoltatott, mert ekkor már többen társsal, társ nélkül ropták a színpad előtt. Ő aztán bevallotta, hogy igazándiból tánczenék ezek bizony, mondhatni – ezt azonban már nem ő –, hogy egy jó alappal minden egyformán tánczene. Jöttek aztán a klasszikusok, de Seress Rezső két nótája is előkerült a ’30-as évekből, sőt egy írnek tűnő népes gyökerű „tekerős” dal is a táncoltatós vonalat folytatta, de Beck hajdani slágerének refrénje is egy magyar szám verzéinek az élére került: „I’m a looser, baby, and why don’t you kill me?”. A másodszori visszatapsolásra aztán már a programadó dal következett: Ha előrelátó csecsemő lettél volna! De már késő bánat, a lételméleti filozofálgatást mindenki folytathatta hazafelé.

Annak ellenére, hogy nagyobb öröm lett volna, ha a sokaság okán páradúsabb levegő lengi be az Oladi Művelődési Központot és a tervezett Dj.-k (Palotai és/vagy Titusz) is a tiszteletüket teszik a megyeszékhelyünkön, élmény volt ez a pár óra. És reméljünk még sok sikeres állomást a KulTúrné 2003-nak.