Mindhárom polgármester fényes szemmel emlékezet a múltra, az 1990. október 23-án tartott alakuló közgyűlésre. Wagner András (1990-1998) a beszédét akkor még megírta, nem lévén gyakorlott közszereplő. Dr. Szabó Gábor (1998-2002) annak örült a legjobban (hát még most hogy örülne ennek), hogy csak egy szoci jutott be a testületbe, dr. Ipkovich György. Aki viszont nem érezte magát egyedül, akkor még nem a párthovatartozás volt a legfontosabb szempont a város ügyeinek eldöntésében. Azóta sokan meghasonlottak, megkeseredtek – mondja a polgármester: „ végül is többpárti demokráciát akartunk. Hogy ennek mi lett az eredménye, problémái az egy másik történet.”
Érdekes lett volna erről a másik történetről hallani, sőt ez lett volna a legérdekesebb, ám Tengelits András szerkesztő másfelé viszi a szót.: ciklusokon áthúzódó problémaként a Huszár úti laktanyát nevezve meg. A három polgármester abban egyetértett, „naiv ideálizmusuknak” esett áldozatul a város számára értékes terület (ciklusokon átívelő per folyik érte). Egyaránt kárhoztatják azt is, hogy az alapítvány „célzatos rosszhiszeműségnek köszönhetően” (dr. I. Gy.) műemléki védelem alá került az ingatlan. Tehát nem lehet porig rombolni, értékes üres telekként eladni. Ez tényleg csapás, annál is inkább, mert a hasznosításra, az egyetem elvetélt ötletén túl a másfél évtized alatt egyetlen halovány elképzelése sem támadt a mindenkori városvezetésnek. Na, ez a ciklusokon átívelő probléma. (Hogy valami jó is legyen a rosszban, legalább ezen nem veszett össze az ellenzék és kormánypárt. De ami késik, nem múlik, most írnak ki pályázatot, mi legyen, ha a városé lesz ismét a terület.)
A szerkesztő azt a kényes kérdést is feltette, mely döntésüket nem tartják szerencsésnek a polgármesterek. Wagner András nézői telefon után rögtön kikapta a Totál-kút ügyét. Akkor, ez volt az egyetlen lehetőség, hogy a város 200 milliós hiányából legalább százat lefaragjunk, idézte kényszerhelyzetét Wagner András, emlékeztetett arra is, hogy csak három képviselő nem támogatta az értékesítést). Ha tudta volna, hogy rövid időn belül 500 millió forint áll a házhoz (ingatlanok után kapta a város kárpótlásként) neki is „büdös lett volna a benzinkút.”
Ide kívánkozott volna egy kérdés: mi is lett ezzel az ötszázmillióval? Meg a gázközművagyonnal? Miért is a „vagyongazdálkodási” bevételek fedezik a működés hiányát immáron tizenöt éve?
Dr. Ipkovich György szerint is hibás volt ez a döntés, no nem azért mert büdös a benzinkút, hanem mert: a város mást akart. Szóval, egy városvezető politikusnak (és a közgyűlésnek) nem lehet szembemenni a város, értsd: választópolgárok akaratával. (Mint ahogy nincs és nem is lesz intézményracionalizálás, azaz brutális, ám kényszerű ovi, isi, kultúrház bezárás, ha város népe nem akarja.)
Az utolsó kérdés a város jövőjére vonatkozott. Szóba került centrumszerep a városhiányos térségben, útfejlesztés, kereskedelem, kultúra, egyetem. Épp időben kezdenek el ezen gondolkodni városunk vezetői. Még csak 15 éves a szombathelyi önkormányzat. Isten éltesse!