Ahogy várható volt, parázs vita alakult ki az eleinte még higgadt megszólaló felek és a neki tetsző oldal beszédeit rendre tapssal honoráló közönség között. Dr. Cholnoky Péter jobbján dr. Molnár Lajos országgyűlési képviselő (SZDSZ) érvelt a magánosítás mellett, balján pedig dr. Mikola István volt egészségügyi miniszter vallotta mindennek az ellenkezőjét.
A kórházprivatizáció kérdése minden egyes felmerülésekor borzolja a kedélyeket. Rendkívüli közgyűlések tűzik ki megvitatásra e témát a megyében is, politikusok fogalmaznak érveket mellette vagy ellene, mint legutóbb az MDF.
Mint megtudtuk, a Martineum Felnőttképző Akadémia alapító okiratában szerepel az alábbi kitétel: „dialógus ápolása a különböző beállítottságú felek között”. Ennek szellemében kérte véleménynyilvánításra a jelenlévőket Gabriel András a Martineum vezetője.
Dr. Cholnoky Péter vezette a disputát, feltéve egy-egy sarkalatos és sokat használt kifejezést, amihez kérte a felektől a maguk definícióját, hogy pontosan mit is értenek alatta. Így próbálván minél közelebb kerülni a főkérdéshez, a kórházprivatizációhoz. Előbb azonban a két meghívottat felkérte, hogy vezessék elő a szempontjaikat és az érveiket.
A szakma prioritása
Dr. Mikola István hamar leszögezte, hogy a magánosítás ügye fontos, nem elutasítandó irányultság. Azonban azt az alapelvet tartja a mérvadónak, hogy ennek munkáltatói privatizációnak kell lenni, nem pedig multinacionális cégek kezébe kormánykereket adó privatizációnak. Hiszen az egészségpolitika egészségnyereség-centrikus, míg a tőkepolitika profitcentrikus. A kettő egymással nem fér össze. Vagyis az előbbi szakma prioritását jelenti a magánvállalkozói tőkével szemben, ahol nem a kórház ügye az elsődleges, hanem a betett tőkéé meg a kinyerni kívánt haszoné. Lényegesnek tartja továbbá a prioritások menti forráselosztást, a trendek felvázolását regionális szinten, hogy a pénz oda kerüljön, ahol arra szükség mutatkozik.
Lecserélni a Trabantot
Dr. Molnár Lajos helyesbítéssel élt, nem tartja magát politikusnak, nem mint parlamenti képviselő van jelen, hanem a három unokáját képviseli, akik számára már egy olyan egészségügyet képzel el, ami olyannyira működőképes, mint most a magánklinikák. Nem szabad Janus-arccal beszélni az egészségügyről – mondja, aztán idézetbe kezd: „…útfekvése kitűnő és gyorsulása kifogástalan. Ez azonban nem szabad, hogy könnyelműségre csábítson.” És felteszi a kérdést, hogy honnan való. Rögtön be is mondják többen, hogy a Trabant használati utasításából (meg persze Esterházy Péter „Kis Magyar Pornográfiá”-jának is ez a mottója). Privatizáció nélkül hiába akarjuk a kétüteműt négyüteműre cserélni, az csak Trabant marad. Apró lépések nem vezetnek előre, az egészségügy pénznyelőjébe bárhány milliót és milliárdot is feccölnek bele, lényeges változást nem eredményez, csak a finanszírozás teljes átalakítása. Ha szeretjük, ha nem, a karvalytőke nélkül soha nem lesz annyi pénz az egészségügyben, ami gyökeres változást hozna a romos infrastruktúra és a szégyenletes bérezések helyére.
„A betegnek teljességgel indifferens, hogy miért megy jól a kórháznak” – mondta és sorolni kezd néhány gyakorlati érvet. A magánosítással fel lehetne továbbá számolni a hálapénz intézményét is, aminek nem kell feltétlenül „a magyar nép genetikailag kódolt sajátosságának lennie”. Általa sikerülne elkerülnünk abból a pozícióból, aminél nálunk rosszabb helyzetben csak Románia van, vagyis a siralmas halálozási statisztikák élbolyából. „A hatékonyság fegyelmező erő – szögezte le. – Egy mérce lehet csak, az pedig a beteg, hogy kapjon jó egészségügyi szolgáltatást. Mindegy, hogy honnan származó összegekből.”
Magyarázatok a kórházprivatizációra
Dr. Cholnoky Péter aztán rátér a forgalmi félreértések tisztázására a magánosítással szemben. Legelőször is maga a „kórházprivatizáció” kerül ki a batyuból megszemlélésre. Mit értenek alatta? Többek számára ez a szó ugyanis úgy vonult be a köztudatba, mint egy „szőröstül-bőröstül bekebelező” szemlélet, míg valójában a magántőke csak a működtetést végzi, a vezető ugyanaz marad. Különben sem hallott még olyan kórházról Európában, amit a pincétől a padlásig magánszemély kezébe került volna. Hogyan lesz a profit? – teszi fel az első definícióra váró kérdést.
Dr. Molnár Lajos többektől a kórházakkal kapcsolatban a „profit”-ot szitokszóként hallotta vissza. „Ha hasznosul valami, az nem bűn. Nem kivitelt jelent. Csak az eredményesség lehet egy költségvetési intézménynek az alapja, máskülönben nincs helye a nap alatt. Ha egy intézmény az államé, akkor sem lehet veszteséges” – mondta. A valódi vita ott van, hogy a mire használják az eredményt. Véleménye szerinte a betegek javára kell fordítani. Ezt az elvet képviselik például a németek, akiknél a „kórházprivatizációs törvény” nyomán gazdasági társaságokká alakulnak a kórházak és kötelező az eredmény-kimutatás, hogy mennyi profitot termelt az adott intézmény. Náluk a munka eredményességének egyetlen mércéje a profit, legyen az magánműködtető vagy állami kézben.
Társadalombiztosítás kontra monopolhelyzet
Dr. Mikola István szerint az „állam nem mondhat le az alkotmányos kötelességéről, a már 116 éves társadalombiztosításnak már tradíciója van.” Érdekes továbbá – jegyezte meg –, hogy mindenki csak ott ruházott be, ahonnan profitot várhatott, vagyis a fejlesztések az egészségügynek soha nem az azt igénylő szegmenseikbe jutottak, hanem az amúgyis jól vagy jobban menő részeibe. Ez pedig azt eredményezte, hogy ezek az ágazatok a szinte monopolhelyzetüknél fogva az összesből túl sok pénzt vittek el az amúgy is rossz helyzetben lévők kárára. Végül az állam felelősségvállalásának fontosságát hangsúlyozta, ahol nem dobható oda a gyeplő az önkormányzatoknak és magáncégeknek.
Erre fel is zúdul a taps, mint a későbbiekben még többször a volt egészségügyi miniszter megszólalásai után. Mire dr. Molnár Lajos a kijelenti, hogy ő különben se igényli az ilyen helyeslést. Majd a társadalombiztosító emlegetése kapcsán megjegyzi, hogy a bismarki tradíció 1950-ben megszűnt az államosított apparátusú szervezeteken belül. A szovjet formát dicsőíteni pedig nem kellene.
Mi is az a non-profit?
Dr. Cholnoky Péter felveti a követező gyakorta használt kifejezést: „non-profit”, ami elmondása szerint a laikusnak „olyan profitot jelent, amit aztán magára fordít”.
Dr. Molnár Lajos értelmezésében a non-profit alapítványt, közhasznú testületet stb. jelent, amely rendszerből nem megy ki a pénz, a nyereséget visszaforgatják. Akkor működik jól, ha a tőkehányadból, amit az adott berendezés megtermel, idővel új műszert lehet venni. „De hány alapítványból lopták el a pénzt?” – tromfolta le erre Dr. Molnár Lajos. Bár hozzátette, hogy mindenhol akadnak gazemberek, a lényeg még mindig az, hogy hol „kap a beteg jó vakbélműtétet”.
A lényeg a lényeg
Körülbelül ez az a pont, ahol mértéket kell szabnunk a cikknek, mivel az előre megszabott téma lényegének belesűrítése néhány flekkbe az eddigekkel megtörtént. A továbbiakban inkább szakmai – megkérdőjelezhetetlen fontosságú – részkérdések kerültek terítékre, amelyek korrekt visszaadása azonban szétfeszítené e cikk kereteit, ekként nem is vállalkozhatunk rá. A magánosításra vonatkozó vélemények már amúgyis benne foglaltattak az eddig elmondottakban.
Dr. Cholnoky Péter az alább kérdésekre kapott a vitapartnerektől még meghatározásokat: „mit értünk szakmai befektetőn és beszállítón, szavatossági szabályokon?”, „milyen a szabadfoglalkozású orvos?”, végül, hogy „ki mit tud elfogadni a másik érveiből?” Aztán a magánosítást ellenző élű kérdések következtek. Zárszóként pedig az eszmecsere vezetője megjegyezte, hogy megegyezés szerencsére nem született. Ám – a közben távozó dr. Ipkovich Györgyre téve ezzel utalást – egy sikeresnek mondható programban vehettünk részt, ahonnan csak „egyetlen ember ment el idő előtt!”