Hirdetés

Tegye fel a kezét az, aki gondolkodás nélkül meghúzná az életelixíres laposüveget, ha az a hallhatatlanságot jelentené? Na ugye. Szóval csak nyugi, ki van találva ez az egész: Gyújtsunk gyertyákat és hallgassuk az óraketyegést, mert élni jó.

Hirdetés

Első látásra remekbe szabott időzítése van ennek a halottak napjának, hogy az idén négynapos ünnep lett belőle faragva, úgy meg pláne. Ősz dereka, lehullott színes falevelek, hűvös, köd, sötétség, misztikum, mikor is emlékeznénk meg a túlvilágról és a túlvilágra költözött ismerőseinkről, ha nem most.

Hogy aztán a gyakorlat – ahogy az általában lenni szokott – beintsen a szépen csengő, ám annál dekadensebb gondolatoknak. Hiába a pocsékba menő cifra falevelek, az autónkból úgyis maximum csak foltokat látunk belőlük, a ködre és a hidegre csak morgunk a reggeli durcás félálomban, a hosszú éjszakákból meg csak azt érzékeljük, korábban kell a lámpát gyújtani és olyan idióta műsorokat is megnézünk este a tévében, amiket nyáron még véletlenül sem.

Ilyenkor, halottak napján persze kifutunk a temetőkbe, ám a halál és elmúlás gondolata helyett olyan bűnös prózai vágyaink vannak, hogy például jó lenne, ha nem vágna át bennünket a virágárus, ha a temetőbejárathoz minél közelebbi parkolóhelyet sikerülne megcsípni, meg ha időben hazaérnénk, hogy a kölyök meg tudja csinálni a házi feladatot, amit szépen elsumákolt az elmúlt három napban.

Hogy halottjaink mindezt a látványos mellőzést mennyire bánják, azt majd pár évtized múlva megtudjuk. Mert egy szép napon – még ha szeretjük elhessegetni is ezt a kellemetlen gondolatot - mi is mind odakerülünk majd nagyapáink és nagyanyánk mellé, akik olykor a legváratlanabb pillanatokban látogatnak meg bennünket, és még véletlenül sem november 1-én. Sokkal inkább álmunkban beszélnek hozzánk szelíden, hogy ne ijedjünk meg, olykor egy padlásról előkerült kopott tárgyból bukkannak fel, esetleg gyerekünk jellegzetes mosolyából, járásmódjából ismerünk rá a rég föld alatt pihenő nagyira.

De ha a fránya gyerek rákérdez, hogy hol is van most a papi vagy a mami, nem azt mondjuk, hogy benned és bennem, meg abban a kopott, piros szemüvegtokban, hanem kitalálunk valami elterelő hadműveletet, például másról kezdünk beszélni vagy hirtelen sürgős és halaszthatatlan dolgunk támad a konyhában.

Nemcsak a halottainkkal nem tudunk igazából mit kezdeni, de a halállal sem. Pedig ha valami, akkor ez mindannyiunk ügye, ugye. A halál gondolatát egy kurta kézlegyintéssel és az agyunkban levő kapcsoló gyors átállításával gyorsan vakvágányra futtatjuk, hogy a beste kénytelen legyen magányos és álmatlan éjjeleken orvul támadni, amiről persze még véletlenül sem beszélünk senkinek, nehogy illetlenséget kövessünk el.

Pedig hülyeség ez a nagy szemérem. A fene sem akar idő előtt a gödörbe kerülni, de hát mégis csak ez ad súlyt a dolgoknak. Ha megkérdezném önöket, hányan is vállalnák az örök életet itt a földön – a másvilág taglalásától most eltekintenék -, alighanem nehéz lenne még egy kispályás focicsapatot is kiállítani az önként jelentkezőkből.

Halál nélkül még a puffasztott rizsnél is ízetlenebb lenne a világ, beleértve a szerelmet és a barátságot, a paksi halászlevet és a villányi vöröset, a velemi erdőt és a Kispál és a Borzt.

Úgyhogy aggodalomra és struccpolitikára semmi ok, nyugodtan vigyük a temetőbe a kölköket, hadd szórakozzanak a gyertyával, amikor kérdeznek, válaszoljunk rendesen, ha meg hazaérünk, hallgassuk az óraketyegést, közben engedjük kéjesen, hogy szétáradjon a nyelvünkön az íz, amelynek a halottaink és a leendő halálunk a mesterszakácsa.


(2005. október)