Nádas Péter a Művészetek Házában: Párhuzamos történetek

2005.12.04. 19:02

Maroknyi, de odaadó néhányak kaphattak pontosabb fogalmat a klausztrofóbia mibenlétéről a kortárs magyar irodalom talán legjelentősebb írójának tolmácsolásban. Beszélgetőtársként Ágoston Zoltán kritikus, a Jelenkor folyóirat főszerkesztője szegődött Nádas Péter mellé, hogy együtt osszák meg gondolataikat az író új, háromkötetes regénye, a Párhuzamos történetek kapcsán, és „fellebbentsék a sarokban megülepedett port”.

A jelen és 1956 margójára

Nádas Péter a Művészetek Házában

Mint annyiszor, várakoztunkban kortárs magyar- és világirodalom egyik – jobb szó híján – sztárjának a szombathelyi fogadtatásán borongunk. Mert leírni is kínos, de a Művészetek Házában tizenhárman vagyunk kíváncsiak Nádas Péterre. Hol vannak a főiskola magyar szakos diákjai és tanárai? (Netán megfáradtak a kötelező olvasmányokban?) Hol vannak azok, akik megvásárolták a köteteket? (Flancos polcdíszítő objektumi szerepet szántak csak neki?) Hol vannak az egyszerű érdeklődők, akiket esetleg olyasmi kíváncsiság csigázhatna fel, hogy: „Ki ez a Nádas, akit ennyire sztárolnak?”, „Milyen könyv kerülhet ki tizennyolc év munka után egy író műhelyéből?” stb. (Mégis igaz, hogy bulvárhírek képaláírásain szocializálódtak?) Mindent nem lehet arra fogni, hogy albérlet- és kollégiumpangásban végződő péntek van és december legeleje, sem a vizuális kultúra előretörésére, de a merő közönyre sem, amit a szociológusok szerint a mai kor túlburjánzó számú és mennyiségű kommunikációs eszközeinek elidegenítő hatása generál.

Belépdel közénk tehát Nádas Péter, üdvözli a jelenlévőket és nem tudni, hogy ironizálva-e vagy sem, kezében a könyvvel, kinyitja a tartalomjegyzéknél és megjegyzi, hogy „ebben ilyen fejezetek vannak”, majd belekezd a második kötet „Mindent szétszakít” című kilencedik fejezetbe. A felolvasott tizennéhány oldal 1956 fullasztó, a terrortól csak közvetetten érintett légkörébe kalauzol, ahol az „egyszerű” végtaghiányos hadirokkantak váltják egymást a kitakarhatatlan égési sérülésekkel és egyéb figyelmen kívül nem hagyható csonkoltságukkal élni kényszerülőkkel. Miközben a reményt inkább, mint a legminimálisabb élelmet nyújtani képes üzlet előtt – merthogy hosszú sorokban ott várakoznak éppen – az „egészségesek”, a szégyenüket palástolandó, alig tudják merre fordítani a fejüket.

Honnan hova jutni el

A precíz, kimért, minden felesleges sallangtól mentes szöveget Nádas ugyanilyen lassú, szenvtelen módon olvassa fel. Mint a krónikás, aki az objektivitást tartja a szakmája legmagasabb fokának. Ezért is meglepő, hogy a tíz évig írt és 1985-ben megjelent „Emlékiratok könyve” után már közvetlenül elkezdett „Párhuzamos történetek” kapcsán Ágoston Zoltán szenvedélybetegséget emleget, amit Nádas inkább „megismerési szenvedély”-ként aposztrofál. Meg azt is túlzónak találja, mikor az első átfogóbb írás róla (1971-ben) „A gnosztikus groteszk Nádas Péter műveiben” címmel látott napvilágot Szörényi László tollából. (Furamód e sorok írója éppen az aznapi Savaria Moziban rendezett könyvvásáron talál egy antikvár gyűjteményt, ami tizenöt 1986-88 között íródott tanulmányt tartalmaz Esterházy: „Bevezetés a szépirodalomba” és Nádas: „Emlékiratok könyve” művéről.)

Az alkotás folyamatáról elmondja, hogy minden eddigi műve egy-egy lépcsőfok, fejlődési szint, ami az eddig - tudás hiányában - nem megoldott problémát újra felveti, de immáron megoldás is kerül rá. Így volt ez az „Emlékiratok könyvé”-vel is, ahol ugyan tisztában volt vele, hogy erre lehetne hathatósabb, a téma esszenciáját jobban megragadó formát is találni, de több ilyen kívánalma csak a „Párhuzamos történetek”-ben teljesült. Hanem ez minden szakmánál így van, kivéve talán az orvoslást – tárja szét a kezét Nádas, majd hozzáteszi –, de ez persze nem azt jelenti, hogy nem volna jó mű a korábbi, amely ugyanúgy sok tervezést, rengeteg koncentrációt igényelt. Az ilyen terjedelmes munka írójának ugyanis előre tudnia kell, hogy „mi az, amit csinál, és miért pont úgy, de a spontaneitást és a véletlent is hagynia kell működni.” Ennek a kettősségnek a különböző arányú keveredéséből tevődik össze az írás.

A testek, ha különböznek

Ugyanilyen vegyüléket érez (a valahogy Lévai Balázsra emlékeztető) Ágoston „az őrület és a szenvedély” szimmetriájában, amit Nádas minden alkotó munkásságában jelenlévőnek vél, de csupán merő dilettantizmus, ha nem azt vizsgálja benne és általa, hogy „miből áll, mire irányul, mi tudható róla, és mit szükséges elhallgatni belőle.” Ezzel helyben is vagyunk. A testiség és azon is belül a szexualitás a kötetek során főszerepet kap: a lelki mellett a fizikai valónk mélységéhez és a felszíni legkisebb rezdüléseihez is szinte analitikus leírások társulnak. Ami felveti a magyar irodalom viszonyát a prüdériához, melyben osztozunk az angollal, ami még nálunk is szemérmesebb és a némettel, ami úgy veszi, mintha a fejen kívül más szervünk nem is volna. Egyedül a franciáknál van nagy hagyománya a nem egyszer a pornográfiáig csapó erotikus irodalomnak.

„Mindenkinek van nemi szerve, ami ha egyforma volna, akkor megtalálnánk az egyetlen olyan, nem innen-onnan, az idők távolából örökölt jellegekkel bíró testrészünket, ami nem mutat különbözőséget” – vallja Nádas. Őt az érdekli, hogy „a nemi jelleg mögött ki áll, kihez kapcsolódik, mit és mennyire befolyásol? Nem tudok tőle, mint adódó témától eltekinteni, mert fontos és lényeges a karakterábrázolás szempontjából.” Ugyanez áll az érzékszervekkel tapasztalt világból az emberbe áramló, nem egyszer kellemetlen élményekre is, mint például az orrfacsaró szagokra.

Polgárság és normalitás

Lényeges továbbá „a lét érdekében kötött álszent szövetség”, ami a harmincas évek végétől a hatvanas évek elejéig játszódó történelmi kirakós egyik alapvető mozgatórugója. Kritikus képet fest a „polgárságról”, mivel – szerinte – nem az kívánkozik a regénybe, „amit szeretne, hanem ami van”, különben „sincs ma polgárság és a mai körülmények között már nem is lesz soha.” A „polgárság” mögé néz, így mutatja be ironikusan az állatias, nyereség-, kéj- és egyéb vágyaktól, azaz a nyers alaptulajdonságoktól hajtott embert. De ez nem újdonság – mondja –, hiszen a regénynek, amely a polgárság vívmánya, éppen polgárság bírálata az előfeltétele, ahogy az arisztokrata megfelelőjénél a tolsztoji kritikában érte el a csúcspontjait. Tudván, hogy minden nyitott ajtó mögött egy másik van, az író betekint a sima felületek mögé, a hátsó szobába, hogy „fellebbentse a sarkokban megülepedett port is”.

Mikor Ágoston a három kötet 1500 oldalának több szélsőséges történelmi helyzetét és zilált lelkialkatú alakját említi, Nádas így felel: „A normalitás fogalma felpuhult, ingataggá vált, a realitás kérdésessé tette, nincs közös megegyezés róla, amit nem tartanak beletartozónak, az inkább már a kriminalitás kategóriájába esik”. Neki különben se szerepe a saját regényében megítélni a szereplőket, ő csak belebújik az olykor extrém, mindenesetre titkolandó vágyakkal is felruházott teremtényeibe, átéli a velük történteket, mintha a sajátja volna, közel hozza a morálisan elítélhetőt is.

Totalitásigény a katedrálisban

Ágoston Zoltán kritikusként felveti, hogy a „Párhuzamos történetek” totalitásigénye korszerűtlennek tűnik a posztmodern irodalomtudomány szempontjából. Mire Nádas tiltakozik, mivel ő a bizonyosságot keresi, amit a világ működésében fellelhető összefüggések formájában meg is talál, ha az nem is egyezik a 21. század realistáinak mindent átfogni vágyó szemléletével. „Résztudományokra esett szét a tudomány. Nem lehet összefogni, az egész látás igénye elveszett. A kultúra nélkül azonban az egész rendszer, ahogy van, nem működhet, védtelen.”

Azt viszont már helyesli, mikor a főszerkesztő a regénytrilógiát katedrálishoz hasonlítja, olyan nagy és nyitott szerkezethez, amit ugyan 150 évig építettek, valami mégis hiányzik róla, például a toronysisak, vagyis a regény nyelvén (és többek között): nincs olyan zárlata, amely valamely hagyomány értelmében elfogadható volna. (Bár, noha Nádas nem erősíti meg, de nem is cáfolja, úgy hírlik, lesz negyedik kötet is.) Abból a szempontból úgyszintén találó katedrális-párhuzam, hogy bemenve oda, nem lehet látni, csak érezhető a szerkezet és a mindenség nagysága, szorosan a személyt meghaladó voltával együtt.

Kötés és oldás

Nádas Péter a Művészetek Házában

A vele kapcsolatban sokat emlegettet aszkézisből nem vall többet magának, mint a tudósokét, akik a laboratóriumokban a világ mind pontosabb ismeretéért ügyködnek. Idővel benne is felgyűlnek a kérdések, amiknek aztán választ keresőn utána jár, hipotéziseket gyárt és cáfol, miközben épül a mű. Megteheti, amit a nyugati kollégák többsége nem, mivel nem szükséges 1-2 évente letenni az asztalra egy-egy regényt. Mindezt annak a veszélye nélkül, hogy – kihasználatlanul hagyva az ideig-óráig felkínálkozó alkalmat – kikerülne az irodalmi élet folyamából. Majd elgondolkodik és kisvártatva, bár előre bevallja, hogy jobb válasz híján, hozzáteszi: „megengedhetem magamnak, hogy szegény legyek.”

Búcsúzóul és a dedikálások előtt még felolvas a harmadik kötet „Áll a bál” című tizenkettedik fejezetéből. Tekintettel a jelenlévők egyikének tíz év körüli korára, gálánsan mellőzve a „tíz év múlvá”-ra tartalékolandó részeket. A könyv e passzusa szinte idilli: 1956 tömeges utcai részegségbe torkolló „házibulizós” szilveszterét írja le néhány érzékletes oldal erejéig. És ez így van jól, hiszen mégse illik „az éjszaka legmélyén” hagyni az embereket, ha „a szabadság lélegzete” is rendelkezésre áll.

(Az est adott állapotában a gyors seregszemle igényével körülnézve sajtos szimmetria tűnt elő: a jelenlévő kettős az emelvényen és a többi 13 (vagyis mi) számilag pont annyit tesz ki, mint a megvételre előre behozott háromkötetes „Párhuzamos történetek” (3*5=15).)
.