Új sportcsarnok és Nox - Előzenekar: Gyurcsány Ferenc

Várospolitika kontra pártpolitika

El tudom képzelni, ahogy a politikusok és a PR-emberek összehajolnak az ásványvizekkel és pogácsákkal teli asztal fölött, és próbálják kitalálni, hogyan is kellene intézni ezt a szombathelyi sportcsarnokátadást. Hogy jusson is, maradjon is, azaz hogy a létesítmény ünnepélyes átadása lehetőleg áramvonalasan belesimuljon a kampányba, de mégse legyen annyira magas labda, mert hát ez mégiscsak közintézmény, aminek üvegébe és betonjába egyformán mentek szocialista, fideszes, liberális sőt miépes adófizetők pénzei is.

Így aztán ketté lett vágva a dolog: délután a hivatalos, politikamentes városi megnyitó zajlik az új csarnokban, este pedig MSZP-nagygyűlés. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen megoldás kapcsán a városvezetés úgy gondolja, politikailag korrekt megoldást talált az egyenletre, az ellenzék meg ennek pont az ellenkezőjét fogja állítani. Hogy ki melyik álláspontot érzi hitelesnek, az persze pártpreferencia kérdése – lassan minden az -, az átlagembereket azonban valószínűleg anyósom reprezentálja, aki még a megnyitó napján sem értette, hogy ki kivel van, igaz, annyira nem is erőltette a plakátok összefüggéseinek kibogozását.

A megnyitó – Gyurcsány Ferenc először

Elvileg természetesnek kellene lennie, hogy az aktuális politikai vezetés épít ezt-azt, de nálunk valahogy mégsem az, így amikor épít – autópálya, templom, sportcsarnok, strand stb. –, igyekszik azt sugallni, hogy az objektum léte az ő érdeme. Pedig pusztán annyira az, mint mondjuk egy autószerelő esetében a karburátorcsere, ami teljesítmény előtt ritkán esünk hasra, mert hát ez az illető dolga, ezért kapja a fizetését – ámbár az is igaz, vannak jobb és rosszabb, becsületes és kevésbé becsületes szerelők.

Hogy a tényeknél maradjunk: Szerda délután két órakor úgy ezer ember áll az új sportcsarnok előtti téren, beleértve néhány napközis csoportot is. Miután a sajtómunkások túlesnek a világ egyik legfurcsább biztonsági ellenőrzésén – a részletekről inkább most nem -, süttetjük magunkat a váratlan márciusi napsugárral, ami jól esik, legalább annyira jól, mint az, hogy a miniszterelnök percre pontosan érkezik. Mögöttünk pár sorral a tömegben egy fiatalember Fidesz-zászlót lenget, arcára az Ady Endre-féle mégis dac ül ki.

A sportcsarnok délutáni nyitóünnepségén nem láttunk senkit a szombathelyi Fidesz részéről, így telefonon megkerestük őket, hogy mi is az igazság: tényleg nem vettek részt a rendezvényen vagy csak sokaság miatt maradtak látókörünkön kívül. Marton Zsolt frakcióvezető elmondta, hogy ő éppen negyvenfokos lázzal betegeskedik, ezért nem tudott elmenni, de a helyi Fideszből mások ott voltak az ünnepségen.

Ünnepi beszédében Ipkovich György elmondja, hogy bár a sportcsarnok olyan lett, mint egy ékszer, a város mégsem ékszerként kívánja használni, hanem eszközként. Köszöni a kormány egymilliárd forintos támogatását, már csak azért is, mert „ez nem szokott sűrűn előfordulni ebben a városban”. Már idén két Európa Bajnokság lesz a csarnokban – árulja el a polgármester, végül reményét fejezi ki, hogy a város magáénak fogja érezni a létesítményt.

„Ezt jól megcsinálták” – mondja visszafogott beszédének elején a fáradtnak látszó Gyurcsány Ferenc, majd kifejti, hogy építeni kell, nem megmagyarázni, mert ez utóbbiból még nem sarjadt jobb élet. Ezután elmeséli, hogy 2003-ban Ipkovich György hogyan szerzett meg a sportminisztériumtól egymilliárd forintot, talán egyedüliként az országban. A miniszterelnök ünnepi beszéde a városra koncentrál, dicsérve múltját és az itt zajló sportéletet. Az új sportcsarnok – mondja - mutatja a várost, aminek sok ezer éves múltja van, ugyanakkor azt is kifejezi, hogy tudja, hova tart. Az épület csodálatos – véli Gyurcsány -, de nem ez a lényeg, hanem a szándék, amely létrehozta, és mindaz, ami majd benne történik, „a sport izgalmas csodája” és a „kultúra rejtelmei”.

Birtokba vétel – csak okosan!

Miután a sportolók nevében Hegedüs Csaba és Dancsó „Kicsi” Zoltán hivatalosan is átveszik a csarnokot, átvágásra kerül a szalag, majd megnyílnak az ajtók a nép előtt, igaz, módfelett szűkösen. A biztonságiak ugyanis egyesével vizsgálnak át mindenkit, aminek a következménye egyrészt hatalmas tülekedés lesz, másrészt meg mikor bent – közel negyedórás késéssel - elkezdődik a mintegy 150 középiskolás „A mozgás öröme” című sportos-táncos műsora, még mindig jócskán állnak kint érdeklődők a biztonsági kapuknál.

A sportcsarnok amúgy kétségkívül impozáns látvány belülről. S habár továbbra is úgy vélem, hogy egy high-tech termálfürdő gazdaságilag jóval racionálisabb beruházás lett volna, nem lehet nem tisztelettel adózni egy ilyen mérnöki teljesítmény előtt, s azt remélni, hogyha már egyszer itt ez a grandiózus épület, sikerül a lehető legtöbbet kihozni belőle. Vigyázat, uraim, nem kis felelősség!

Ipkovich lobbizik, Hiller vicces

Mikor este hat előtt másodszor is átesek – a most már komolyabb – biztonsági ellenőrzésen és az új sportcsarnok küzdőterén a sajtó számára fenntartott helyet keresem, erősen meglepődöm. A földszint és a nézőtér egyaránt fullra tele, még a karzaton, a sorok mögött is állnak emberek. Az emelvény erősen emlékeztet a Fidesz-nagygyűléseken megszokottakra: kivetítők, plexiasztal, szlogenek a háttérben, egyendzsekis szervezők, a nézők kezében több száz „Igen – MSZP” tábla virít, és a színpadon is emberek ülnek. A különbség a szín: a narancssárga helyett most a vörös szín a domináns. Kétségkívül profi az összhatás, akárki rendezte, semmi nem emlékeztet a korábbi MSZP-rendezvények bumfordi esetlegességeire.

Az első felszólaló a tömegtől láthatóan kissé megilletődött Ipkovich György, aki beszédében – valószínűleg kihasználva a nyilvánosság erejét - három dolgot kér Gyurcsány Ferenctől: mindenekelőtt utakat, amelyek munkahelyeket és gazdasági fejlődést jelentenek a térségnek, másrészt modernizált oktatást műszaki felsőoktatással, és harmadiknak a kórház egészségügyi fejlesztését. „Hajrá szocialista párt, hajrá Szombathely, hajrá Vas megye” – fejezi be beszédét a szombathelyi polgármester.

Kiss Péter kancelláriaminiszter nagyjából megismétli a Korda György-féle MMIK-s szocialista gyűlésen elhangzottakat Vas megye leendő központi szerepéről, megspékelve néhány viccesnek szánt Fidesz-ellenes kiszólással, ám a poénok erőtlenségükben inkább kínosak, mint humorosak.

Annál inkább humoros Hiller István pártelnök, csak a gond az, hogy ő meg valószínűleg nem akar az lenni. A politikus olykor mintha önmaga paródiája lenne, vagy mintha egy Monthy Python-jelenetből pattant volna elő. Valaki illetékes vehetné a bátorságot, és szólhatna az elnöknek, hogy beszédébe ne feltétlenül szője bele a „szeretnék szólni” kifejezést, vagy ha nyugat-magyarországi városokat említ, ne ragaszkodjon a Sárvár és a Sopron példákhoz. Ennek folyományaként – mert gyarló az ember - nagyon nehéz komolyan venni a beszéd tartalmát, még ha olyan dolgokról is esik szó, mint az országépítés, a szocialisták sikeres nemzeti politikája vagy a két nagypárt közti különbségek.

Gyurcsány Ferenc viszont érzi a témát

Annál inkább elemében van az est főszereplője, Gyurcsány Ferenc, akinek klipje alatt módfelett fura módon ugyanaz a Robbie Williams-szám (Feel) megy, mint a múltkor az Orbán Viktor-klip alatt. Ugyanazt a kampány-licence-t vették meg, vagy mi?

A koradélután még a fáradtság jeleit mutató kormányfő mindenesetre fel van pörögve, mint a Supradint szedett anyuka, lendülete és lelkesedése azonnal átcsap a tömegre, amely - ahogy ez többször elhangzik az est folyamán - Nyugat-Magyarország mindezidáig legnagyobb szocialista rendezvényét alkotja. Színpadra pattanva ide-oda járkál, integet a színpad mögött ülőknek, a tömeg feletti örömét az „elképesztő” jelzővel fejezi ki, miközben elismerően odakacsint Ipkovich Györgynek.

Azt már legelső szombathelyi „fellépésekor” megírtuk, hogy Gyurcsány élőben lényegesen életképesebb, mint a képernyőn, láthatóan akkor van elemében, ha nem kell „viselkednie” vagy feszes forgatókönyvhöz ragaszkodnia.

És hát rögtönzésből van rogyásig. Nőnap alkalmából a „Jöjjön velem, csillagom!” szófordulattal színpadra vezet egy idősebb hölgyet, aki a megilletődöttségtől majdnem sírva fakad, aztán egy 8 éves kisfiút invitál a pulpitusra, közben valahogy illusztrációnak képbe kerül egy tinédzser srác is, plusz kezel egy „gázáremeléses” ellenzéki nyugdíjas nénit. Az interaktivitás láthatóan abszolút spontán, Gyurcsány pörög, mint egy propeller, olykor elkalandozik, elakad, téveszt, de mielőtt zsákutcába futna, korrigál és másfele indul el. Kötéltánc, amit ellejt itt sok ezer ember előtt, néha elveszti egyensúlyát, túljátssza magát, de nem esik le a kötélről, a jelenlevők számára pedig kétségtelenül hiteles a dolog, már csak a magyar politikusoktól mindeddig szokatlan tálalás miatt is.

Beszédében keveredik a didaktika és a populista kampányszólam. Életszerű – és alaposan leegyszerűsített – példákon próbálja elmagyarázni az interaktívan bevont jelenlevőknek, hogy szerinte miért van például szüksége az országnak versenyre és versenyképességre, miért nem jó a járulékcsökkentés és miért jó az állami gazdaságélénkítés.

Mondandójának lényege, hogy senki nem lehet jó az élet minden területén, így Magyarország sem. Ha sikeresek akarunk lenni, meg kell nevezni, hogy miben tudnánk nagyon jók lenni. A választ is halljuk: három dologban. A modern iparban, mint például elektronika, autóalkatrész-gyártás stb, a termálfürdőkre építő idegenforgalomban és a földrajzi elhelyezkedésből adódó logisztikai szolgáltatásokban. Mindehhez át kell alakítanunk az oktatásunkat is. Közben néhány példa is elhangzik, hogy mindebbe a képbe hogyan is illik Vas megye.

Beszédének vége felé két szociális téma kerül terítékre. Hálásabb a nyugdíjak ügye, amelyet az ígéretek szerint a második Gyurcsány-kormány a mostaninál igazságosabbá fog szabni, a másik az egészségügyi reform kérdése, amelyet a biztosításos alapelvre kívánnak megreformálni. Gyurcsány szerint a mai rendszer igazságtalan és drága, amiben persze igaza van, és amire bólogatnak a jelenlevők is, de már előre látható mindaz a politikai és lobbicsoport-cirkusz, ami majd az esetleges tényleges reformokat kíséri. Igaz, ezen egyelőre nem kell, hogy fájjon a fejünk.

Gyurcsány kilencven százalékban pártja elképzeléseiről beszél, csak olykor-olykor szúr oda az ellenfélnek, leginkább Orbán Viktornak, és leginkább azzal, hogy a Fidesz-vezér még életében nem dolgozott, így nem is lehet tapasztalata a valódi életről és a valódi gazdaságról.

Magyarország megérett a változásra, amiről nem beszélni és V-betűket mutogatni kell, hanem cselekedni – hangzik el a vége felé a mottó, hozzátéve, hogy ma Magyarországon egy pártnak van minderre programja, az pedig a Magyar Szocialista Párt. Ezért kell rá szavazni.

Nox

Mindannyian előítéletek rabjai vagyunk, ki jobban, ki kevésbé. Nálam nagyobb handikeppel egyik zenekar sem indulhat annál, minthogy politikai nagygyűléseken vállal szerepet. Esetleges kivétel lehet, ha valaki ingyen, meggyőződésből csinálja. Hogy a Nox esetében erről volt-e szó, az erősen kérdéses, de még ha eltekintünk ettől az eltekinthetetlentől, akkor is marad jócskán ledolgozni valójuk.

Például az, hogy a háromnegyedház előtt induló koncert elején bemondják, hogy sem hang- sem képfelvétel nem készíthető a fellépésről. Ami jogszerűnek jogszerű kérés, de hogy irritáló, az is biztos, végül is nem a Rolling Stones van a színpadon, meg ha az is lenne, mi történik, ha valaki lefényképezi a koncerten a kedvenceket.

Így aztán fényképet dacból sem készítek, hangfelvételt meg aztán isten ments. A Nox zenéjének elemzését ráhagynám kevésbé elfogultakra, számomra annyira távoli és idegen ez a magyar népiességből és Flatley-elemekből összegyúrt valami - aminek legjellemzőbb karaktere, hogy nagyon másnak akar látszani, mint ami valójában -, hogy valószínűleg a zenekar és én is jobban járunk, hogy a hatodik-hetedik szám környékén csendben otthagyom a produkciót.

Úgyis hosszúra nyúlt ez a nap és ez az írás is, ideje hát pontot tenni mindkettő végére.

Kapcsolódó anyagok:

A Sportcsarnokkal kapcsolatos írások
Képek a szombathelyi sportcsarnok építéséről