És Hemingway nemcsak öreg volt már, hanem ivott is. Nemcsak úgy egyszer-egyszer, hanem folyamatosan, éjjel-nappal. Évek, évtizedek óta. És töményet. Mindig csak töményet. Az pedig árt. Nemcsak a májnak és a szívnek, hanem az agynak is. Legyalulja az agykérget. Azt, ami megkülönbözteti az állattól az embert. Azt, ami az íráshoz nélkülözhetetlen.
Úgy gondolta tehát mindenki, hogy Hemingway mindent, amire csak képes volt, leírt már, így leírták őt is. Nos, ezek után alkotta meg „Az öreg halász és a tenger”-t.. A történet névelőkkel együtt öt szóban elmondható, egy halász kifog egy halat. Semmi robbantás, semmi szeretkezés. Egy öreg pecázik egyet. Nem nagy sztori. Ám Hemingway elbeszélése! Uram! Teremtőm! A valaha írt legjobb novellák egyike.
Eddig mindez közismert. Akkor miért is idézem föl Hemingwayt és a halászt, a két jóöreget? Mert leöregezték őt is. Leírták: „ az öreg festő kifejezési eszközeinek elszegényedése, skálája szűkülése”. (1) Kész. Jobb, ha befejezi az egészet, mert ami ezután jön, az említést sem érdemel.
És ekkor szólal meg pasztellben…
*
Barátom, aki ajánlotta, hogy föltétlenül nézzem meg a
kiállítást, elmagyarázta, hogy a pasztell készítése során krétaport hordanak föl különleges papírra, majd fixálják. Leghíresebb művelőjének pasztelljei majd háromszáz éve kápráztatják el csodálóit… A barátom azt is hozzátette, hogy az általa ajánlott pasztellek témája nem egzotikus. Még csak egy jó nő sincs, de még egy barázdált arcú öregember sem. Mégis – mondta barátom –, ezt föltétlenül látni kell!
*
És tényleg.
E remekművek témája köznapi. Az ott egy templomrészlet, a másikon egy parasztporta, illetve annak is csak a hátsó részlete. Sehol egy arc, sehol egy szemmel simogatható akt. Viszont sok életörömtől virágzó fa és virágzó rét. Meg itt van ez a tölgyfa. Nem magányos tölgy szélesen kiterebélyesedő koronával, ahogy egyébként tölgyfaábrázoláskor ez szokás. Inkább csak a törzse néhány ággal, pontosabban a törzsnek is csak a föld feletti részlete. De ez meg hogy áll? Nem látszanak rajta a hideg szelű telek, a szomjazó nyarak. Áll szélesen kapaszkodva a földben. Egyenesen.
Ahogy Salamon Nándor, a sokat látott művészettörténész írja: „…minden képen átsüt az örömmel végzett alkotómunka fénye. A magát felkínáló környezet a kényszerek nélküli, görcsmentes, felszabadultságot tükröző alkotás lehetőségét biztosítja a számára. A változásokat érzékeny szeizmográfként jelző művészember, aki belefelejtkezik a táj szépségébe, hangulataiba. A gyümölcsöző lelki kapcsolat vonzóan szép, érzékeny hangütésű, friss pasztellképein tetőzik.” (2)
Sem a fa, sem a rét, sem a falurészlet, semmi sem különleges. Minden olyan, amilyet én is láthatok. De hogyan? Láttam-e már így ezeket? E pasztellek után akár így is láthatom!?
*
„Az öreg halász…” Hemingway utolsó dobása volt. Az utolsó és a XX. században talán a legnagyobb. Hogy Horváth Jánosnak (mert hát róla van szó és a Vitalitas Galériában megrendezett kiállításáról) ez-e a legnagyobb dobása, nem tudom. De hogy nagyon nagy, abban biztos vagyok. És kérem a Teremtőt, hogy ne ez legyen neki az utolsó!
Horváth János a 77. életévébe lépett. Adj neki Uram jó egészséget és töretlen alkotóerőt!
-i Á-
(1) , (2) Az idézetek a
www.butorgaleria.hu honlapról származnak.
(Email-cím a szerkesztőségben)
Kapcsolódó cikk:
Horváth János képei a Vitalitas Galériában