Könnyesre csak mértékkel röhögjük magunkat ezen ez vadi új magyar vígjátékon, de egy estére elmegy, és még szóda sem kell hozzá. A humor valahova az Üvegtigris és a Meseautó közé esik, az élvezhetőségi együtthatóba pedig jócskán besegítenek az olyan nevek, mint Oroszlán Szonja, Gesztesi Károly, Szabó Győző, Gáspár Sándor és a többiek.
Nemcsak a magyar vígjátékoknak van most szezonjuk, hanem az úgynevezett remake-eknek is. A szó azt takarja, újraforgatnak egy korábbi filmet, általában valami komolyabb sikert, nagyjából ugyanazzal a történetvezetéssel, csak az egészet ápdételik a mai korra, azaz napjaink társadalmi és anyagi környezet adja a hátteret.
A remake-nek a több előnye van: először is általában olyan alapanyagról van szó, amit egyszer már zabált a közönség. Így legalább ez a része kockázatmentes, és az sem mellékes, hogy nem kell még egyszer a márkanevet (értsd filmcím) bevezetni a piacra, mert hát az is adott. Napjaink sztárokra gerjedő világában az is sokat nyom a latban, hogy mindezt az ígéretes alaplevet mai nagy nevekkel tovább lehet turbózni. A siker elvileg tehát megkerülhetetlen.
Elvileg. Mert hát azért probléma akad, mégpedig éppen maga az eredeti film, amihez a hálátlan közönség akaratlanul méricskél és hasonlítgat, ami eleve veszélyes hozzáállás, mert hát ugye remake-et eleve csak jó filmekből érdemes csinálni. Ördögi kör ez, aminek kockázatos voltát az is jelzi, a műfaj nem burjánázott el megállíthatatlanul a filmiparban, mi több, olyannyira határokon belül maradt, hogy még a legnagyobb klasszikusok zöme is megúszta az újraforgatást. Eddig.
Igaz, a nagy magyar vígjátékok közül több is újrahasznosításra került. Ilyen például a legendás Meseautó, a Hyppolit vagy az Egy szoknya, egy nadrág, amelyekben – figyelem! - közös, hogy mögöttük producerként vagy rendezőként ugyanaz a Gyöngyössy Bence áll, aki most az Egy bolond százat csinál című film rendezője is.
Ami a korábban említett összehasonlítási problémát illeti, az alkotók velem könnyű helyzetben vannak, ugyanis nem láttam az 1942-es, Latabár Kálmánnal forgatott eredetit, amiből egyrészt az következik, hogy az újat nem tudom összehasonlítani az eredetivel, másrész az, hogy ez a filmkritika – az olvasók örömére – néhány bekezdéssel rövidebb lesz.
Az Egy bolond százat csinál mondjuk eleve nem az a típusú film, aminek kapcsán hosszas esztétikai, filmművészeti vagy lételméleti vitát lehetne folytatni, de előnyére válik, hogy nem is erőlteti az intellektuális szálakat: az alkotók egyszerűen azt akarják, hogy röhögjünk másfél órát.
Ha nem is másfelet, de azért röhögünk, fél órát biztosan. Ami nem is olyan rossz eredmény ebben a közel sem könnyű műfajban, gondoljunk bele, még a hiperprofi amerikaiak is hány olyan vígjátékot dobnak piacra, aminek az első harminc percében még a szánkat sem húzzuk el.
Az Egy bolond százat csinál alaptörténete a klasszikus komédia egyik alaptípusára, a személyek és szerepek összecserélésére épül. Az éppen elvált, állásából kirúgott anyakönyvvezető (Gáspár László) egy házilagos hajvágás után pont úgy néz, mint az éjszakai élet egyik királya, aki éppen Afrikában van, ahol meghal, illetve mégsem. Jöhet tehát a félreértések és a hülye helyzetek egész sora, kurvákkal és igaz szerelmekkel, eltűnő és felbukkanó hullával, orosz-kínai maffiával, igazi őrülttel és a többiekkel.
A filmben sajnos vannak erőltetett részek, hosszabb-rövidebb üresjáratok, de összességében élvezhető a dolog, részben a biztos kézzel kiválogatott színészgárdának köszönhetően, részben azon momentumok miatt, melyek során a mai magyar rögvalóság kap kemény, de mégis szeretetben úszó fricskákat. Ezen attitűd miatt szerethető annyira például az Üvegtigris-féle humor, és nem tudni mennyire véletlen, de mindenesetre az Üvegtigris szereplőgárdájából többen is felbukkannak a szereplők közül.
Szóval a kemény alvilági alakok büdös zöldhagymát esznek, folyton becsípik az ujjukat, segítenek a túsznak leírni, amit annak a felesége diktál a bevásárlásról. A kínai maffiavezérnek öreg Ladája és kifőzdéje van, no meg az egész kavarodás anyagi tétje négy konténer kínai orkánkabát.
Összességében nem rossz film a Gyöngyössy-féle Egy bolod százat csinál, csak hát a szereplőgárda egyéni képességei és egyes telibe eltalált jelenetek – mint például amikor a két nehézfiú (Scherer Péter és Mucsi Zoltán) jelent a magát nuncsakuval fejbevágó kínai vezérnek - kapcsán végig duruzsol egy hang a fülünkbe, azt súgva: ennél azért többet is ki lehetett volna hozni ebből.
Értékelés: 7/10
Egy bolod százat csinál
SzereplőK:
Gáspár Sándor (Dömötör / Lázár Norbert)
Szabó Győző (Béci)
Gesztesi Károly (Ricsi)
Oroszlán Szonja (Vivi)
Parti Nóra (Kati)
Mucsi Zoltán (Ukrán 1)
Scherer Péter (Ukrán 2.)
Bezerédi Zoltán (Őrült)
Ullmann Mónika (Halott nő)
Rendező: Gyöngyössy Bence
Forgatókönyvíró: Gyöngyössy Bence, Litkai Gergely
Operatőr: Sas Tamás
Zene: Berkes, Gábor
Producer: Kabay Barna