ALON-portré: Módos Tibor, a Kanizsai Dorottya Gimnázium igazgatója

ALON: Melyik a kedvenc tárgyad itt az irodában?

M.T.:Az a háború után készült fotó az iskoláról. Amikor 1981-ben idekerültem, az épület pont így nézett ki. Azóta a város legszebb iskolaépülete lett, persze még ránk férne egy és más.

Például?

Például fűtés. Most gázkonvektorokkal fűtünk. Ez egy cserépkályhás épület volt; húsz évvel ezelőtt volt egy nagyon hideg tél, és akkor három hét alatt az egészet átépítették konvektorosra. Ez jó drága így, közben sikerült tönkretenni a homlokzatot, a folyosókon meg néha négy fok van.

Hogy érzi magát egy iskolaigazgató mostanában a bőrében?

Én alapvetően jól. Az élet sehol sem könnyű, mi is hatalmas küzdelmeket folytatunk, de rosszul érezném magam, ha nem szeretném azt csinálni, amiért megküzdöttem, hogy csinálhassam.

Iskolaigazgató kétféleképpen lesz az ember. Vagy rámarad, belecsöppen valahogy, vagy az akar lenni. Ezek szerint te a második kategóriába tartozol.

Igen. Én erre készültem, iskolaigazgató akartam lenni, és nem bántam meg, most már közel tíz éve vezetem az iskolát, és még mindig van bennem energia, vannak ötleteim, amiket szeretnék megvalósítani.

Láttam egy fényképet rólad mint a feleségem gimnáziumi fizikatanára. Nagyon fiatal vagy rajta. A Kanizsai volt az első munkahelyed?

Nem. A szegedi egyetemen végeztem matematika-fizika szakon 1980-ban, aztán az akkori Táncsics Mihály kollégiumban voltam nevelőtanár. Gimnáziumi csoportom volt, és végül ennek révén kaptam itt először egy helyettesítői, majd végleges állást. Éppen hogy idecsöppentem, egy évre rá már megyei technika-számítástechnika szakfelügyelő lettem, úgy, hogy közben még csak végeztem a technika szakot az egyetemen. A rendszerváltás körül belekezdtünk itt egy új szakszervezet alakításába, 1993-ben megpályáztam és elnyertem egy fizika szaktanácsadó állást, közben egy díjnyertes fizikajegyzetet is írtam. Ekkor jött az új oktatási törvény, a pedagógiai programok: ez egy mozgalmas korszak volt. 1998-ban ment nyugdíjba az elődöm, én pedig tudatosan készültem a feladatra. Nem kérte tőlem senki, én akartam. Bejelentkeztem a közoktatás-vezetői szakra, és bevallom, azt is eldöntöttem, hogyha nem leszek igazgató, elhagyom a pályát. Nem a sértődés miatt, csak úgy éreztem, nekem az kevés, hogy bemegyek órára és kijövök óráról. Monotonnak éreztem, és úgy gondoltam, ha nem tudok mást, akkor ezt nem szabad csinálnom.

Milyen iskolákba jártál?

Pápán születtem, általános iskolába először Celldömölkön, majd itt Szombathelyen, a hajdani Úttörő utcai általánosba, majd a Nagy Lajos Gimnáziumba jártam.

Milyen emlékeid vannak?

Én imádtam iskolába járni, Celldömölkön is kitűnő voltam, és itt az Úttörőben is, ami akkor egy periférikus iskola volt, kemény téglagyári és Homok utcai osztálytársakkal.

Te hogyan választottál a gyerekeidnek iskolát?

Az volt a szempont, hogy olyan iskolába menjenek a gyerekek, ahol ismerjük a tanító nénit. Ez ugyanis hosszú távra meghatározó. A pici gyerek nem tud kommunikálni a tanár nénivel, de a szülő igen. Így került mindkét gyerek a Hunyadiba. Szerettek oda járni, mi is melléjük álltunk, így nem volt semmi gondunk. A középiskolájuk a Nagy Lajos volt, el szerettem volna kerülni, hogy kényszerhelyzetbe hozom őket abban az intézményben, ahol én igazgató vagyok, és ahol a feleségem is tanít.

Egy középiskolából mennyire lehet megítélni, hogy egyes általános iskolák jól vagy rosszul dolgoznak?

Valamennyire igen, de ez nem abszolút meghatározó. A közelmúltban fordult elő, hogy egy Szombathely környéki iskola ugyanazon osztályából két lány érkezett hozzánk kitűnő eredménnyel. Egyikük megtartotta a jegyeit, másik kétszer megbukott. A gimnázium egy másfajta világ, ahol a gyerekeket felnőttként kezeljük, a gondok azoknál a gyerekeknél jelentkeznek, ahol ez önállóságra való hajlam nem elég erős.

Hogy látod a Kanizsai Gimnázium helyzetét a város oktatási palettáján?

Az utóbbi évtizedben nagyon megnőtt a gimnáziumok iránti igény. Korábban két gimnázium volt a városban, most öt, a nyolc gimnáziumi osztály helyett lett közel húsz. Minden iskolának megvannak a maga jellegzetességei, érzelmi vonatkozásban is. A Kanizsai az elmúlt kilencven évben úgy ivódott be a városba, hogy ez egy barátságos, ember- és gyerekszerető intézmény, amihez a hatvanas évektől egy szakmai dolog, az idegen nyelv oktatásának a hangsúlya kapcsolódott. Úgy gondolom, ma is ez a két fő erőssége az iskolánknak.

Évről-évre gyengébben teljesítenek a magyar diákok a nemzeti összehasonlító tesztekben. Ennek mi az oka?

Ennek részben oka, hogy a magyar közoktatás hagyományosan porosz stílusú, ahol a diákok tárgyi tudása nagy, de a kreativitásuk viszonylag alacsony. A felmérések viszont egyre inkább a kreativitást mérik. Azon persze lehet vitatkozni, hogy melyik a jobb, megítélésem szerint tárgyi tudás nélkül nincs kreativitás. Az a tapasztalat, hogy mikor diákjaink kijönnek a felsőoktatásból, már kreatívak is, és összességében nagyon kapósak a nemzetközi munkaerőpiacon.

Ezek szerint a felmérésektől függetlenül jó a magyar közoktatás.

Jó néhány helyen voltam külföldön tanulmányúton, és ilyenkor szoktam azzal tréfálkozni hazaérve, hogy „láttam a jövőt”. Spanyolországban egy iskolafolyosón sétálva odajött hozzám egy diák, vállon veregetett, hogy „Hello!”, és elkezdett haverkodni. Ezt a fokú kreativitást már nem feltétlen találom jónak. Ha valaki heti nyolc órában remek szobrokat gyárt, és közben nem kell matekból érettségiznie, lehet, később kiváló kőfaragóvá válik, de kizárt, hogy útépítő mérnök lesz, mert nincsenek meg hozzá az alapjai. Az viszont igaz, hogy hihetetlen mennyiségű tudást akarunk már általános iskolában belegyömöszölni a gyerekekbe. Ezeknek jó része nem felel meg az életkori sajátosságoknak, és később el is felejtjük őket.

Az oktatásunk nagyon elszakadt az élettől is.

Igen, ez is igaz. Már középiskolákba be lehetne hozni a projekt, azaz a feladatalapú oktatást, ahol az elméletben megtanult ismereteket valamilyen gyakorlati tevékenységben integrálják. Lehet ez környezetvédelem, művészet, gazdaságföldrajz vagy bármi. Nálunk is vannak ilyen kezdeményezések, de ezeket még lehetne bővíteni.

A magyar felsőoktatás jelenleg éppen a káoszba látszik süllyedni. Tudtok ezzel kezdeni valamit?

Semmit. Ezt az eszméletlen kínálatot nem lehet követni, most olvastam, hogy 18 helyen van ma Magyarországon jogászképzés. Mi arra koncentrálunk, hogy megfelelő szintű érettségit tudjanak tenni a diákok, mert innentől kezdve oda tudnak jelentkezni, ahova akarnak. Ez nem feltétlenül jó, de mást nem tudunk csinálni.

Milyenek a mai diákok?

Ők már a rendszerváltás utáni generáció, egy egészen más szemlélettel, mint a korábbiak. Korábban az iskola a hatalom része volt, ahol bármit mondott az igazgató, az úgy történt. Mára szolgáltatók lettünk, olyanok, mint egy vegyesbolt, ahova bemegy a vásárló és teljesíteni kell a kívánságát. Ehhez a legtöbb gyerek így is viszonyul. Amit sokan nem értenek meg – a szülőkkel egyetemben -, hogy valamiféle kölcsönös együttműködés nélkül a dolgok nem úgy működnek, ahogy kellene. A másik dolog az, hogy manapság nem feltétlenül az iskola a tudás letéteményese, sok más helyről beszerezhető az információ, az internettől a haverokig. Ennek következtében a gyerekek egy jelentős része alulmotivált az iskolában, ami végül is egy kényszerintézmény. Ezt a helyzetet jogszabályokkal nem lehet megváltoztatni, csak komoly anyagi forrásokkal.

Szombathely közoktatása éppen átszervezés alatt van. Szerinted hogyan kellene ennek nekiállni?

Én a kilencvenes évek közepén, a nagy változásokkor azt hittem, hogy egy kiegyensúlyozottabb korszak jön a közoktatásra, amikor ötleteket lehet megvalósítani, amikre talán több pénz is lesz. Pont az ellenkezője történt. Amióta igazgató vagyok, egyre nehezebb körülmények között kell dolgoznunk. A városban 49 közoktatási intézmény van, amelyekre az elmúlt nyolc évben éves szinten 50 millió forintot fordítottak felújítás és karbantartás formájában. Ez évente három tanterem kifestését jelenti. Becslések szerint jelenleg a városnak körülbelül 2,5 milliárd forintot kellene költenie ezekre az épületekre, hogy elfogadható szinten legyenek. Az idő tehát már régen eljött, hogy átgondoljuk az egészet. A mostani elképzelésekkel kapcsolatban az mindenképpen jó, hogy elindult egy folyamat, és találkozni hasznos gondolatokkal is. De még mindig nem látom, hogy ki akarjuk használni azt a potenciált, ami a város közoktatásában rejlik. Az én elképzelésem szerint nem kizárólagosan általános iskolai összevonásokkal kellene megoldani a problémát, mert a kérdés ennél összetettebb. Miért ne lehetne például 12 évfolyamos iskolarendszert kialakítani, aminek révén szakmailag is egységesebb lenne az oktatás, hatékonyabban tudnánk pályázni, és kezelhetőbb lenne a pedagóguslétszám.

Az tény, hogy Szombathely vezető gimnáziumaiból a diákok többsége más városban – Budapesten, Győrben, Pécsen - kényszerül továbbtanulni. Mi a tapasztalat, mennyien jönnek vissza utána?

A töredékük. A pedagógusok és az orvosok közül többen visszajönnek, a jogászok már kevésbé, a műszaki területeken végzettek – informatikusok, építészek, villamosmérnökök stb.- szinte senki.

Nem lesz ebből hosszú távon baj?

De igen, mert ipar nélkül nincs termelés, nincs, ami itt fogná az embereket. A kultúra és a humánszféra nem tartja el a várost.