A vitaindítót dr. Lányi András, prof. Mellár Tamás közgazdász és dr. Pogátsa Zoltán közgazdász tartotta. A vitát Győrffy Ágnes közgazdász vezette. Egy biztos, az érdeklődés hiánya ezen az esten nem volt jellemző.
Valószínűleg a szervezőket is meglepte, hogy vagy negyvenen összejöttünk egy kis teremben, mert a korábbi rendezvények látogatottsága alapján családiasan, néhány asztallal terített terembe széksorokat kellett beállítani, hogy jusson mindenkinek ülőhely. Úgy tűnik, egyre több ember ért egyet Lányi Andrással: Két helyen nem lehet megoldani a problémákat. Az utcán és parlamentben. Az utcán megfázik az ember, a parlamentben pedig nem az a kérdés, hogy merre tart az ország.
Két út
A Civil Fórum ajánlásait Pogátsa Zoltán foglalta össze. Elmondta: hogy az államháztartási hiány oka 2001 óta nem a gazdaság teljes romlása, hanem az egymás utáni kormányok halmozottan rossz gazdaságpolitikája. A közkiadások nagyrészt azért váltak finanszírozhatatlanná, mert Európában szinte a legalacsonyabb, 53 százalék a foglalkoztatottság (azaz munkaképes korú lakosság fele dolgozik). A másik ok a piactorzító, nyílt és rejtett állami támogatásokban keresendő.
Két gazdaságpolitikai modell van: az egyik az, amelyik a nemzetközi tőkére és forrásokra épít, és arra számítva, hogy a magyar vállalkozások ezeknek beszállító lesznek. A másik a helyi adottságokra, helyi forrásokra épít, mégpedig a humán és természeti erőforrásokra és azok fejlesztésre. A civil fórum az utóbbit tartja kívánatosnak. (Most nem azért mondom, de ez már a bhutániaknak is eszükbe jutott.)
Reform és fenntarthatóság
A jelenlegi megszorító intézkedések véleményük szerint nem biztosítják a fenntarthatóságot, (mint Mellár Tamás mondta, nincs biztosíték arra, hogy a mostani megszorító intézkedéseket nem követi majd a lazítás, mint ahogy ez a rendszerváltás óta ciklikusan bekövetkezik), ugyanakkor fűnyíró elv szerint történik a takarékosság. Furcsa, hogy mind a minisztériumoknál, mind például a MÁV-nál pontosan tíz százalék a megszorítások mértéke. Az ajánlás szerint nem a kiadásokat kellene csökkenteni, hanem a bevételeket kellene növelni, mégpedig nem a munkát terhelő adók s járulékok növelésével, hanem a forgalom, a vagyon és a környezetet fokokozottan terhelő tevékenységek megadóztatásával.
A forgalmi adót differenciálni kellene, három adósávban: a legalacsonyabbat (5 százalék) a élelmiszerek, oktatás és a környezetbarát technológiáknál kellene alkalmazni, míg a luxuscikkek a legmagasabb sávba esnének.
Ál- és mű-egyetemek
Vitát váltott ki az a gondolat a jelenlévők részéről, amely a gazdaság kifehérítést a minimálbér emelésével látják véghezvihetőnek. Ezen sorok írója nem érti az összefüggést, pedig Pogátsa Zoltán kétszer is elmagyarázta, de még erre visszatérünk. Egy másik résztvevő és Szőnye József vállalkozó szerint a magasabb minimálbérrel járó közterhek növekedése tovább rontja a versenyképességet. Az a viszont nem kérdés, hogy nem jó az, hogy az egyetlen versenyképességi tényező Magyarországon az alacsony munkabér.
Azzal már Szőnye József is egyetértett, hogy a felsőoktatásról át kellene helyezni a hangsúlyt a szakképzésre, és a fele felsőoktatási intézményt be kellene zárni. (Mellár Tamás szerint sem az egyének, sem az országnak nem hoz hasznot az „ál- és mű-egyetemeken” folyó napközis tevékenység.)
Variációk adónövelésre
„A súlypont áthelyezése a jövedelmek adóztatásról a fogyasztás és a vagyon adóztatására, amely inkább a hazai gazdaságnak kedvez, mint a nemzetközi cégeknek, inkább a szegényeknek, mint a gazdagoknak.” Igaz, hogy a magyar export nyolcvan százalékát a multik forgalma teszi ki, de arról kevesebbet hallani, hogy az import nyolcvan százalékát is. Tehát a nemzetközi cégek egyik zsebükből a másikba teszik át pénzt. Eme tranzakció közben és némi alacsony hozzáadott értékű, és bérezésű magyar munka közbeiktatásával valamennyi leesik a dolgozónak meg a költségvetésnek is. Utóbbi se jár túl jól, hiszen, Pogátsa Zoltán szerint míg a magyar vállalkozótól 17 százalék, a multitól 12 százalék sápot szed az állam. (A civil fórum nem ellensége a multinacionális vállalkozásoknak, ám kifogásolja, hogy nem rúghatnak labdába a kis és középvállalkozások. A piacot monopol és oligopol helyzetben lévő cégek uralják.
A bank és a többsávos, nagyobb értékű ingatlanokra kivetendő ingatlanadó kérdésében nem volt vita, ez az amit a civil fórum elfogad a konvergencia programból.
Kevéssé lehet viszont mindenki számára népszerű az a gondolat, hogy éves vagyonnyilatkozatot tennénk mindenki számára kötelezővé, hogy elejét vegyék az adókerülő magatartásnak.
A nyugdíjkorhatárt emelnék, mert az, aki megéri a nyugdíjkorhatárt, az már nem él rövidebb ideig, mint a nyugat-európai nyugdíjasok. A rokkantnyugdíjazás feltételeit szigorítanák, a nyugdíjak indexálást pedig nem a bérekhez, hanem az árakhoz igazítanák, a 13 havi nyugdíjat beépítenék a nyugdíjba, ezzel meg is szüntetnék.
Az államháztartásról
A takarékosság ne indítéka, hanem eredménye legyen a közszolgáltatások reformjának – javasolják. Mellár Tamás ezt azzal egészítette ki, hogy az eladósodottság sem csökkent, de az állami vagyont is feléltük (privatizáció) miközben a GDP is növekedett. (A GDP növekedését is feléltük? Pedig állítólag nem is élünk olyan sokat.) Hogy hová lett a pénz, arra Mellár professzor világított rá: „Ha megnéznénk, hogy az első kétszáz leggazdagabb ember hol lenne, ha kivonnánk a vagyonukból azt, amihez a privatizációval jutottak, meg azt, amihez az állami megrendelésekkel jutnak…” A felvetésre Szőnye József válaszolt: „Nullán vagy mínuszban.”
Mellár szerint le kellene állítani az autópálya építéseket és a PPP konstrukciókat, (presztízsberuházások). Utóbbiak ára nem most növeli sokkal az államháztartási hiányt, hanem hosszútávon jelent kisebb kiadásokat. (Azt pedig tudjuk, hogy sok kicsi sokra megy.)
Az államháztartási reformot társadalmi vita kellene, hogy megelőzze: milyen államot akarunk? Angolszász típusút, ahol alacsony az állami újraelosztás aránya, s az állam kevés szolgáltatást vállal (Írország), vagy skandináv-fajtát, ahol nagy az állami újraelosztás aránya, és az állam vállalja alapvető szerepet a közszolgáltatásokban. (Mint megtudtuk, azok az országok, ahol az utóbbi az elfogadott, ott bőven megfelelnek a maastrichiti kritériumoknak, tehát nem azért nagy államháztartás hiánya nálunk, mert az állam túl sokat vállal magára.)
A hallgatóság köréből Cholnoky professzor azt vetette fel, nem túl késő ezeken a dogokon gondolkodni, nincs-e már véglegesen minden elrontva az országban, ugyanakkor örült, hogy sok fiatal eljött a rendezvényre, ő is azért jött el, mert az unokái jövőjéről van szó. Pogátsa Zoltánnak erről az a véleménye, hogy azért sem törődnek bele az emberek a politika döntéseibe, mert nincsenek tisztában a valós helyzettel. Cél tehát, hogy alapvető tudása legyen a polgárnak, hogy hogyan is állunk, és tisztában legyen vele, hogy léteznek alternatívák.
Egy másik résztvevő a társadalmi szolidaritás hiányát vetette fel. Lányi András szerint az elmúlt száz évben mindig másképp de megosztották a társadalmat, míg mára teljesen bizalmatlanok az emberek. Ezen úgy lehet segíteni, hogy a helyi közösségeknek, önkormányzatoknak kell nagyobb döntési szabadságot adni, ők számonkérhetőbbek, és nagy veszekedések árán, de előbb utóbb kénytelenek lesznek olyan döntéseket hozni, amelyek a közjót szolgálják.
A fórumon kérdés is volt, válasz is volt, vita is volt. Hogy ennek lesz-e hatása az ország „merre tartására,” az is felmerült, de erről egy külön fórumot lenne érdemes rendezni. Húsz évvel ezelőtt ez a kérdés nem merült fel hasonló, de a mostaninál még sokkalta civilebb fórumokon, amely azért járt eredménnyel, még ha ezt az eredményt meg is kérdőjelezi az azóta eltelt idő és miegymás.