Egyik ismerősöm jó pár évvel ezelőtt kiköltözött vidékre, mondván, ott olcsóbb az ingatlan. Az is volt. Egy Szombathelytől húsz kilométerre levő faluban találta meg a nagy vételt, egy lestrapált családi házat, amelybe nagy örömmel beköltöztek, hogy később kisebb örömmel konstatálják, az egész merő latyak. A talajvíz vagy akármi úgy jön be és ki a falakon, mint bármely ország csatársora a magyar védelmen. Nekizuhantak hát a haverokkal gányolni a falakat, kapartak és söröztek, kátrányoztak és fröccsöztek, addig-addig dolgoztak az ügyön, amíg a végén sikerült félig megoldani a problémát. A víz ugyan továbbra is beszivárog, viszont kifelé sikerült megfogni az elemet, ami bejött, az bent is marad.
A közelmúltban napvilágot látott vitaanyag a szombathelyi oktatási intézmények átszervezéséről hasonlóan felemás eredményt tud felmutatni. Azok a lehetőségek viszonylag tisztán láthatók, hogy milyen módon lesz kevesebb a város közoktatása, csak éppen az nem látszik, hogy ez nekünk hosszú távon miért jó.
Tudniillik az oktatás az már csak olyan műfaj, hogyha most valaki belebabrál a rendszerbe, annak eredménye vagy eredménytelensége legkevesebb tíz év múlva látszik meg, akkor meg késő azon sopánkodni, hogy édesanyám, én nem ilyen lovat akartam.
Ez a mostani tervezet nem bíbelődik túlságosan a hosszú távú hatásokkal, mi több, egyetlen hatással bíbelődik igazán, történetesen azzal, hogy miként lehetne pénzt spórolni a tanárokon és diákokon az elkövetkezendő évek költségvetési fejezetei számára. Szép, nemes gondolat.
Azt persze ép ésszel nem lehet vitatni, hogy racionalizálásra szükség van ezen a téren is, csak hát az oktatás során mégiscsak másféle gondolkodásnak kellene érvényesülnie, mint egy kössöntyűt gyártó cégnél, amit lazán bezár a tulaj, ha veszteséges. Mert hát e logika szerint az lenne a legnagyobb megtakarítás a városnak, ha mindegyiket bezárnánk, oszt jóccakát, csak hát akkor nem tudnának írni és olvasni a csemeték, aminek következtében tíz év múlva még annyira sem lennének képesek a polgárok piacképes kössöntyűket gyártani.
Szóval ezzel a tízéves-távlati szállal alaposan adós a tervezet, a nagy lelkes nyirbálásban mintha csak a mennyiségi mutatók számítanának, a minőségiek még a futottak-még-kategória szintjén sem. Pedig, kérném tisztelettel, hát azokban van elásva a kutya, ha felidézzük iskolás éveinket, arra nem emlékszünk, hány földrajzóránk volt a héten, csak arra, hogy sikerült-e a tanárnak elhitetnie velünk, hogy érdekesek a kínai iparvárosok (az enyémnek igen) vagy nem (ez a jellemzőbb). Mindebből az is következik, hogy egyáltalán nem kizárt, egy általános iskolában nem azért kevés a gyerek, mert a környék nem szexel eleget, hanem azért is, mert az intézmény – hála az igazgatónak és a tanári gárdának - jól működik, a másik meg azért van nehéz helyzetben, mert olyan igazgató irányítja, akinek inkább úszómesternek vagy perecárusnak kellene lennie. És ez esetben nem biztos, hogy perfekt döntés egy összevonás révén még egy iskolát rá bízni.
No persze értem én, hogy itten súlyos cselekvési kényszer esete forog fenn: valamit villantani kell, körmére égett a városnak a pénzügyi helyzet, éppen úgy, mint az országnak. És hát a megoldás is hasonlóra sikeredett: tűzoltás jelleggel gyorsan korrigáljunk, lehetőleg azokon a területeken, ahol gyors eredményt lehet elérni, csapjunk ide, csapjunk oda, majd lesz valami, aztán ha négy év múlva mienk marad a hatalom, az jó, ha nem, akkor meg úgyis mindegy. Csapdosásban világelsők lennénk, nálunk tradicionálisan dinamizmusnak hívják a hűbelebalázs-effektust. Máshol lúzerségnek.
Az országos és a helyi szituáció abban is hasonlít, hogy mindkét színhelyen ellazsálták az elmúlt – és részben az azelőtti – ciklust. Az országos lazsálás terén az ügyben egy kínos beismerés már történt, az utóbbinál egyelőre nem, de ehhez elég a költségvetési egyenleget és a város pénzügyi helyzetét megnézni. Az oké, hogy végre valamit csinálunk, de nem túl elegáns megoldás az elmaradt munka árát hamarjában és elsőként pont az oktatás torkán lenyomni - bármily nagy és lélekemelő hagyománya van ennek kis hazánkban. Ha egy évtizede megy a városban a sumákolás, most már akkor körül kellene járni ezt a dolgot alaposan, esetleg a könyvelői véleményeken kívül mást is beépíteni, mert egy oktatási struktúra átszabását némileg nehezebb később korrigálni, mint a parkolódij összegét. Aztán amíg a körbejárás van, esetleg meg lehetne nézni, hogy a közbeszerzési folyamatokon nem lehetne-e spórolni, meg hogy a városi intézmények és vállalatok esetében biztos, hogy nem szivárog-e itt-ott a lóvé.
Még az is lehet, hogy igen, mint ahogy az is, hogy az illetékesek elolvasnak olyan tanulmányokat is, amelyek esetleg a jövőt igyekeznek kifürkészni, nehogy úgy járjunk, mint a felszedett villamossínekkel és a súlyos pénzekért bevezetett falusi gázcsövekkel. Merthogy például nem lehetetlen, hogy a közeljövőben a csillagokba megy az üzemanyagár – az oroszok és az arabok nem viccelnek - vele együtt tömegközlekedés, egyes országokban már most nekiálltak az intézményeket, köztük iskolákat is, visszatelepíteni a külvárosokba. Mégiscsak egyszerűbb és olcsóbb néhány hivatalnokot, postást, tanárt kiutaztatni, mint egy komplett települést be. És ez csak egyetlen aspektus a sok közül.
Amúgy az utóbbi időben minden gondot úgy akarunk megoldani, hogy a végén valahogy kevesebbek leszünk, nem többek. Ha valami nem úgy működik, ahogy kellene – kórház, társadalombiztosítás, nyugdíj, vonat, posta, iskola, nyilvános vécé, bármi – úgy nyúlunk hozzá, hogy a rendszer nem jobb lesz, csak kevesebb. Mintha az orvos nem gyógyítaná, csak állandóan amputálná a fájdalmas részeket, amely műtétek egyesével még akár indokolhatók lennének, csak hát a végén a beteg – mielőtt tünetmentes lenne – csendben elfogy.
És nemcsak a képzeletbeli beteg fogy el, hanem maga a valóságos gyereknélküli - magyar és európai - társadalom is. Ezt persze nem tudja orvosolni a városvezetés és a közgyűlés, még akkor sem, ha mégoly lendületes gyerekcsinálásba is kezdene. Márpedig az iskolabezárás végső soron ezen társadalmi tünetnek gyakorlati megjelenése, egy olyan tüneté, amelyről majdnem-tabuként nem beszélünk, és amely néhány évtized múlva elképesztő és megjósolhatatlan, minden eddiginél fontosabb változásokat hoz Magyarország és a földrész életében. Erről lesz vitaanyag?