Tudom, az idő, sok mindent megszépít, még azt is, amit nem kellene, de most dicsekvés nélkül úgy gondolom, gyerekként egész jó karácsonyaim voltak.
Habár az akkori házi gányolású dekoráció valószínűleg nem elégített ki a feng-shui sztenderdeket, és az ajándékok is meglehetősen megmosolyogatóak voltak a mai lcd-tévékhez, játékkonzolokhoz, szilikonmellekhez és digitális rénszánokhoz képest, de határozottan volt hangulata, ahogy a család pár napra magára zárta az ajtót ott a téli a hegyoldalban, kikapcsolt televízióval, bekapcsolt társasjátékokkal, kártyákkal és gombfocival.
Más világ volt, mondja a közhely, és hát igaz, ami igaz, más volt. Másért volt jobb és rosszabb.
Egyes családokban a Jézuska hozta az ajándékot, máshol a télapó, a hiánygazdaságban kemény vadászat folyt a banánért, narancsért, zselés szaloncukorért, és mindenki örült, hogy a politika – amelyik annyira béna, hogy banánt nem tud többet garantálni – legalább békén hagyja a privát szféráját, ha nem okoskodott sokat. És hát miért pont karácsonykor okoskodott volna bárki is, amikor legalább ponty volt dögivel a halasnál, és csurrant némi év végi jutalom a borítékba is.
A mai karácsony magamutogatóbb, a hagyományos értelemben vett család is kevesebb, a maradék is kevésbé tud egymással mit kezdeni a négy fal között így télvíz idején, ezért aztán jön-megy, utazik wellness szállodákba, furcsa nevű, távoli meleg országokba, vagy akárhova, ha meg otthon marad, nyomogatja az lcd-tévé távirányítóját, addig sem kell a másikat néznie. Végül is ezért vette a drága cuccot.
Napjaink karácsonya a társadalom atomizálódása mellett persze a pénzről szól, ami nem túl meglepő, mert meglehetősen naiv elvárás, hogy három napig most hirtelen forduljunk ki magunkból, a farkasból hipp-hopp legyünk bárányok, fordítsunk hátat a csúnya anyagiaknak és szeressük egymást, gyerekek, mert hát minden percért kár.
Ebben az idióta átváltoztató műfajban amúgy a média jár elöl, amikor ünnep előtt a puttonyból előránt „torokszorító” gyerek- és állattörténeteket, mindenféle számlaszámokkal, és olyan összegeket kérnek az átváltoztatni szándékozott, a hétköznapokban csúnya, anyagias néptől, amelyeket ők mellényzsebből ki tudnának fizetni.
Szóval anyagiasak vagyunk, kiszámoljuk, hogy kinek mennyi ajándék jár, vagy éppen nem jár, hol olcsóbb a szaloncukor, a karácsonyfatalp és világító télapó, meg egyáltalán, mennyiben van nekünk ez az egész hóbelevanc.
Aztán itt vannak kritikusok, akik jól odamondogatnak ennek a csúnya fogyasztói társadalomnak, ahol közel a végítélet, mivel az emberek a templom helyett a Tescóba járnak, a díszeket nem otthon fabrikálják, hanem az IKEA-ban veszik akciósan. Szerintük a megoldás az lenne, ha a fogyasztói társadalom egy behajtani tilos táblába ütközne karácsony előtt, vagy legjobb ha mindig, helyette pedig folyamatosan szeretnénk egymást, karácsonykor meg főleg nagyon-nagyon, és akkor az csupa boldogság, szép, új világ lenne.
Amíg legyártják a fenti behajtani tilos táblákat, addig áthidaló megoldásként mindenki megteheti, hogy pár napra, mintha csak a hegyoldalba lenne harminc évvel ezelőtt, csenden beteszi a ház ajtaját. Na persze a küszöb alatt mindig átszivárog a világ, de a java odakint marad, ami már csak azért sem hátrány, mert a csendesedő zajban hátha kedvünk szottyan elmélázni arról, hogy tényleg, akkor most mi a túró van, meg hogy tényleg azt akarjuk levadászni, amit a nyitott ajtónál hajtunk nap mint nap.
Karácsonykor magyarázatként hivatkozhatunk Jézusra, szeretetre, békére, ajándékra, pénzre, Tescóra és az lcd-tévére, a nagy helyzet azonban az, hogy szerény személyünkön múlik az ügy: mondhatni a mi kezünkben van a távirányítónk. Próbáljuk meg pár napig azt nyomogatni, hátha kijön belőle valami.