A Vidék Íze - Egy magazin szilveszteri élestesztje

Amikor karácsony után egy nappal egy hipermarket reklámfüzetét találtam a postaládámban, címlapon mindenféle bőrös húsokkal, hidegtálakkal, lencsékkel, uborkákkal, kerítettem egy csipeszt, és konyhám nagy ívben történő elkerülésével eresztettem a kukába. Ezt másnap a karácsonyi halászé utolsó szálkáit kiköhögve, majd ángyom csángó gulyásának cseppmaradványait kitunkolva, kezdtem bánni: mégis mit együnk szilveszterkor meg újévkor?

Amikor az ember lánya december harmincadikán arra ébred, hogy a karácsonyi abrosz leszedésével nem kellene várni vízkeresztig, majd nagy szelet tányérhúsokat vizionál szépen faragott sárgarépákkal, levesben főtt karfiolokkal, kelbimbókkal és tormamártással, akkor ideje riadót fújni: tormát kéne ásni. A ház ura fordul egyet az ágyban, hogy nem lehetne-e zsemlemártás inkább, merthogy a zsemlét nem kell a fagyott fődből kibányászni. Akkor az ember lánya kiugrik az ágyból, hogy tényleg mit együnk, majd mialatt rövid (két cent) kirándulást tesz a pohárszéken található körtésbe, majd még egyet (két cent), hogy ihlete legyen, és megkomponálja a szilveszteri és újévi menüt.

Rétes legyen, hogy, amint anyám mondta, feltekerjük az év végét. Hogy azon, aminek úgyis vége van, mi feltekernivaló akad, annak csak ő lenne a megmondhatója, egyszer tán én is eljutok idáig, de lényeg a logisztika: a sarki ábécé megbízható réteslap-forrás, először oda, majd marháért a piac vagy a legközelebbi szupermarket.

A sarki ábécé aztán rögtön átírja az étellapot, isteni dagadót látunk, jó kövéret. Hogy honnan szerzik be ezeket a szabványon kívül zsíros húsokat, az rejtély, de már képzeljük is bele a petrezselymes-hagymaszáras tölteléket (minden rendes háztartásban van hagymaszár télvíz idején, vagy, ha nincs, van vennivaló snidling a sarki nagybótban).

A réteslap terén viszont csalódás ér: csak fagyasztott van, eggyel többet veszünk, mint kellene, borítékoljuk: olvasztás után is törni, fog, mi meg szentségelni, ami nem jó előjel az újévre.

Végső mentsvárként a teli kosár tejétére csapunk egy Vidék Íze című magazint, ez való nekünk a végeken élő háziasszonyoknak, nem a Receptklub tagság.

A Szabad Föld című hetilap kiadványából már vettem is, főztem is korábban, nem csalódtam, ahogy most sem. Már a címlap is kellemes meglepetés, mert az Őrségbe kalauzol, ráadásul a Jakosa portára, ahol egy múzeumnak is beillő parasztgazdaságot láttam Jakosa nénivel és unkájával, Gergocs Miklóssal együtt. Gergocs Miklóst minden hölgyolvasómnak szeretettel ajánlom, ha a férjuraik eztán tököt vetnének minden zugba és cserépbe, az nem a prosztata miatt van.

Sajnos annak az isteni tökfőzeléknek a recipéjét nem találjuk, amit tavalyelőtt a tökfesztivál alkalmából ettünk Jakosáék portájától nem messzire, benne van viszont az újságban tökös-mákos receptje. Van még egy mákos-almás recept is, amely saját gyártású rétestésztát ajánl, mondván: beleszórom a sót – ami már rossz: a sót nem beleszórjuk a réteslisztbe, hanem a vízben oldva adjuk, az olaj helyett pedig olvasztott sertészsírt használunk, nincs is annál jobb. (Ha már vidéki lányok vagyunk, akiknek nagyanyái csak a legnagyobb ínség idején használtak olajat és margarint zsír és vaj helyett, de most azért ez a helyzet - pártállástól függetlenül akárki akármit mond - nem fenyeget.)

A rétesnyújtás nem olyan bonyolult, de nem akkor, kivéve ha vendéget várunk. Ha mégis, akkor legyen kéznél réteslap, hogy a tölteléket legyen mibe belerakni, ha minden kötél, azaz rétestészta szakad. Töltelék a tökös mákoshoz: fél kiló mák, fél kiló cukor leforrázva, plusz két marék spárgatök.

Na de vissza a Vidék Íze címlaphoz: guszta pisztrángok a zöldben, picit véresre sztájlisztolt pecsenye, meg Endrei Judit. lecsós sajtos sültje. Hogy hogy jön a lecsó a sajthoz, arról kérdezzék Endreit: érdekes párosítás.

Étvágygerjesztőnek azonban a vezércikk Szijjártó Gabriella főszerkesztő tollából: arról szól, hogy a családi recepteskönyv miként járul hozzá a családi identitás megtartásához. Ezzel én mint nagy sültpaprika és sztrapacska-gyártó maximálisan egyetértek, tekintettel arra, hogy őseim bizonyítottan nem Verecke porát hordozták tarsolylemezükön.

A lap egyébként az ínyencek, azaz az evők, falók, zabálók, kedvenc hentesüknél, zöldségesüknél, tojásárusuknál vásárló gurmandok, a fürdőszobamérleget száműzők népes csoportját gondolja célközönségként: például engem.

Na de lapozzunk gyorsan, mert kezdek megéhezni. A fácánleves irtó guszta, nem is bonyolult elkészíteni, ám egyes babonák szerint szárnyast enni újévkor hiba, mert elkaparja a szerencsét. Aki feltétlenül ragaszkodik a tyúkneműhöz, az higgye azt, hogy kikapja.

A receptek egyszerűek, gondosan feltüntették mellette az elkészítési időt hát ne akkor álljunk neki, amikor vendégek már a lábtörlőn vannak), főleg ha a három napig pácolandó mangalica-szüzet akarunk sütni. (Kezdőknek: ne nyolcvandekás mangalica gyereklányt keressünk a hentesnél, hanem szűzpecsenyét! Nem baj, ha nem mangalica.)

A receptek erénye, hogy a hozzávalók bármelyike könnyen hozzáférhető a sarki bótba, legfeljebb a fácánra kell egy kicsit többet vadásznunk, ha nem is sörétes puskával, akkor a kocsink szélvédőjével, végső esetben nagybótok mireltipultjaiban. A vadételek egyébként kitüntetett szerepet töltenek be a lapban, amivel nem is lenne gond, ha mellékelnének hozzá egy fess vadászt is. De nem.

A halas receptekkel is van egy kis probléma. Egyes hagyományok újévkor halat enni jó, mert ahogy hal úszik, úgy halad a család dolga is előre az újévben. Mások szerint viszont elúszik vele a szerencsénk.

Az egyik halas receptnél felfedeztem egy kis hiányosságot: hal alaplevet említ az amúrhoz kínált fűszermártáshoz, amelyből nem derül ki, hogy az tulajdonképpen micsoda. Lehet például az amúr fejéből, farkából, gerincéből készített főzet, ám a recipe ezeket a hozzá valókat nem említi, csak az amúrfilét. Mivel barnamártásba keveri a halalaplét, a színéből sem lehet következtetni a nevezett lé összetevőire. Viszont leírja, hogy készül a barnamártás, és ebből arra is rájövünk, hogy mitől barna, sőt azon se csodálkozzunk, ha a végén fekete (egy óra hosszat kell keverés nélkül főzni).

A fotó se szolgál eligazításul. Ha már az illusztrációknál tartunk, a Vidék Íze azért jobb, mint a Magyar Konyha legutóbbi száma, ahol úgy kellett összepazléznom, hogy melyik pulykához melyik fotó való. Ám vannak az illusztrációknak gyengéi is: a „füstös konyha” rovatban lévő fotón egymás mellett vannak a nyers és már elkészült ételek, illetve a földes hozzávalók és a nyers húsok, halak és a nyersen fogyasztandó zöldségek. Igaz, hogy ez csak illusztráció, de manapság, amikor a lányok alig vannak a konyhában az anyjuk mellett, így nem verődnek a fejükbe alapvető konyhatechnológiai szabályok, a nyers húsok és földes zöldségek feldolgozását illetően, mármint, hogy ezt külön-külön kéne, fura következtetésre juthatnak.
Kivéve persze a vidékieket, akik tudják, hogy ez egy marhaság. Ha nem hiszünk nekik,
kérdezzük meg népegészségügyi szolgálatot.

Még egy gyenge pontja van a Vidék Ízének: A Norbi update oldal: mert egy rendes vidéki háziasszonynak fogalma sincs arról, mi az a Szole Meat Norbi Update 1-es virsli. Megvigasztaljuk őket, hogy nekünk sincs fogalmunk, de e nélkül is jó lehet a rakott savanyú káposzta.

Persze, ahogy öregapám mondta, egy jó magyar konyhában semmi nem kezdődhet úgy, hogy rakott meg káposzta, inkább úgy mint tarja, comb, dagadó, kacsamell és máj, őzgerinc és marhafartő, véres, májas és tüdős, resztelt, rántott és abált. Na de mi legyen újévkor, Papa?!