Kőszeg és Szombathely az már a Balkán?

A Gadling.com-on 24 részes sorozat jelent meg Balkan Odyssey, azaz Balkán Odisszea címmel. Szerzője Neil Woodborn, aki az írásokban elsősorban a volt jugoszláv tagköztársaságokban és Albániában szerzett tapasztalatait írja le, nem spórolva a részletekkel.

A sorozat 22. részében – immár hazafelé tartva – a szerző érinti Magyarország nyugati csücskét, Kőszeget és Szombathelyt. Az itt szerzett élményeit „Hungary?!?! That's not in the Balkans!” Magyarország?!?! Az nem a Balkánon van! címmel közölte.

Az előzmények:

A szerző és barátnője a horvátországi Splitben fejezte be a balkáni körutat. Innen szerettek volna Bécsbe menni, hogy repülőre szálljanak. Zágrábig belföldi légijárattal mentek, ott a vasútállomáson találkoztak két ír lánnyal, akiktől elkérték a Lonely Planet Europe útikönyvet. Ebből nézték ki a Zágráb és Bécs között fekvő Kőszeg városát, mivel a könyv szép középkori városközpontot ígért.

A gondok már a szombathelyi állomáson elkezdődtek:"A Kőszeg felé tartó vonat nem a fő vágányokról, hanem az állomás melletti A-vágányról indult. Ronda, rozsdás, lepangott öreg vonat volt, tele léggyel. A vidéki járat nagyon lassan haladt előre, az út során több útba eső faluban megállt, potyogtatva az embereket"" - írja a szerző, aki így folytatja a röpke magyarországi kaland leírását:

„Szinte minden utat le lehet rövidíteni kapukon és átjárókon. Más városokban is vannak ilyenek, de ennyi és ilyen jól elhelyezett átjárót még sehol máshol nem láttam. És milyen gyönyörűek!” – írja utazási feljegyzéseiben Szombathelyről egy külföldi turista. Az ALON egy korábbi írása itt.

"Kőszeg a vonal végén volt. Szó szerint. Mire elértük a végállomást, már csak pár ember utazott a vonaton, azok is gyorsan felszívódtak. Az állomás kicsi volt, üres és nagyon viharvert. Volt egy apró váróterme, amiben egy öreg cserépkályha szolgáltatta a fűtést, a második világháború képeit idézve, pokrócba burkolt katonákkal a kályha mellett. Semmi nem változott itt az elmúlt ötven évben.

Mielőtt kiléptünk az állomásról, megnéztük a menetrendet, hogy tudjuk, mikor indulunk a következő reggel. Ahogy néztük, odajött hozzánk az egyetlen állomáson kóborló személy, és nagyon rossz németséggel megkérdezte, tud-e segíteni. Miután néhány percig beszélgettünk a vonatokról, végül megkérdezte, hogy mit csinálunk mi ott? Láthatóan meglepődve vette tudomásul, hogy néhány turista van a szülővárosában.

Mihelyst kiléptünk az állomásról, mi is feltettünk magunknak a fenti kérdést.

Valahol a külvárosban lehettünk, az állomással szemben egy kocsma volt, az út mindkét irányban nyújtózott. Nem volt se taxi, se busz, és ezért emberek sem. Egy kicsit zavarba jöttünk, és átmentünk a szemközti bárba, megkértük a csapost, hogy hívjon nekünk taxit. Néhányszor tárcsázott, aztán megrántotta a vállát, és a fejét rázta, hogy „nem”.

Furcsa.

Így elhatároztuk, hogy a bár elé, az útszélre állunk, hátha véletlenül meglátunk egy taxit. A gond csak az volt, hogy forgalom is alig volt. Az első kocsi, amit megláttunk, egy öreg Lada volt, benne a kocsitetőig felpúpozott ágybetétek és két cigányember, akik kellemetlenül hosszú ideig bámultak minket, majd ugyanezt tették néhány perc múlva.

Kicsivel később megállt egy autó, tőlünk mintegy száz méterre. Én pont az ellenkező oldalra néztem, és mire visszafordítottam a fejem, azt láttam riadtan, hogy az autó előtt közvetlenül egy kerékpáros fekszik az úton. Először azt hittem, elütötte az autó, de aztán mikor a vezető kiszállt a járműből, felsegítette a biciklist, és elhajtott, rájöttem, hogy tévedtem. Magától esett el. Láttam, hogy a férfi visszaszáll, majd felénk kacsázik, zavaros tekintettel és seggrészegen egy magasra állított kormányú női biciklin.

Ekkor egy másik részeg jött elő a bárból, egy húszas évei közepén járó fiatalember. Próbált beszélgetést kezdeményezni, de sajnos csak magyarul tudott. Ez nem gátolta meg, hogy hozzánk beszéljen, a részegek azzal a zavaros hiedelmével, hogyha valamit elégszer megismétel, akkor megtörténik a csoda, és megértjük a magyart.

Egyszer próbálkozott angollal: Red. Hot. Chili. Peppers – mondta büszkén, és piszkos kezével a barátnőm piros pólója felé bökött, így bizonyítva, hogy legalább egyetlen szót megért a zenekar nevéből.

A Barátságos Részegből nemsokára Zavaró Részeg lett, folyamatosan nyomva a szöveget és nem hagyva békén minket. Egyre gyanúsabb lett.

Az ALON tavaly májusban egy Szombathelyen járt svéd turistacsoporttal töltetett ki egy kérdőívet. Az eredményekből egészen másféle kép rajzolódott ki rólunk, mint amit mi gondolunk magunkról. Az írás itt olvasható.

Ami még rosszabb, egyre jobban alkonyodott is. Az a 45 perc, amit eddig Kőszegen töltöttünk, több mint elég volt ahhoz, hogy felismerjük: ez nem az a hely, ahol itt szeretnénk ragadni a sötétben a csomagjainkkal. Így az egyetlen logikus lehetőséget választottuk: megfordultunk, átmentünk az úton és az utolsó vonattal elhagytuk a várost.

A vonat visszavitt bennünket Szombathelyre, ahol taxit fogtunk és megkértük, vigyen el bennünket a legközelebbi szállodába. Már majdnem sötét volt ekkor, így nagyon keveset láttunk a városból, ahogy a sofőr végighajtott a fákkal szegélyezett magyar utcákon. Mi korábban nem tudtunk semmit Szombathelyről, így kicsit aggódtunk, hogy vajon hova is megyünk. De amikor megérkeztünk a szállodához, kiderült hogy ez a négycsillagos Claudius, nagyon kellemes szálláshely, elképesztően barátságos, angolul beszélő személyzettel.

Ledobtuk a táskáinkat a gyönyörű, tiszta, 60 dolláros szobában, amely nagyon távolinak tűnt a csupán egy óra távolságban levő Kőszegtől. Aztán lementünk a szálloda elegáns éttermébe, ahol kitűnő ételeket és borokat fogyasztottunk.

Másnap reggel a korai vonattal Bécsbe utaztunk, így nem láttunk mást Kőszegből és Szombathelyből, mint néhány helyi részeget és egy négycsillagos szállodát.

Magyarország örömeinek a következő utazásig várnia kell.


Az eredeti angol nyelvű 22. rész itt olvasható. Amennyiben valaki nem ért egyet az utazó - meglehetősen egyoldalú - ítéletével, az hozzá is szólhat a cikk után.