A lófóbiám elleni harc Vépen

Nálunk családi hagyomány a ló szeretete. Öreganyám szerint a ló a legaranyosabb, legokosabb állat. Persze ebben a pozitív véleményben benne van az is, hogy a ló az dolgozott, pestiesen szólva húzott, a szekeret a papával együtt, akkor is, ha az elaludt rajta és a lovak közé dobta (ejtette) a gyeplőt. Ráadásul a ló mindig azt csinálta, amit öreganyám mondott neki, ami nem volt elmondható ugyancsak nagy lóbarát öregapámról.

Én már csak távolabbról szeretem a lovakat, közelebbről viszont tartok tőlük egy kicsit.

Teljesen alaptalan szorongásomat igyekszem azzal legyőzni, hogy időnként írok a Vasi Lovasegyletről, vagy annak vezetőjéről, Major Albertről, aki lótenyésztő, lovasoktató, lovassportszervező, többekkel együtt huszáregyesületet gründoló, azaz a lóügy elkötelezettje.

Akárcsak az egyesület többi tagja, akik közül van, aki gazdálkodik, más értelmiségi, munkás, falujegyzője, diák, üzletember. Március 15-én őket látjuk őket léptetetni a város utcáin.

Major Albert a kávé mellett előáll a farbával: mutatna nekem valamit. Mivel nem a távoli kissomlyói birtokára invitál, hanem csak a szomszédba, Vépre, indulunk is. Közben megtudom: nemrégiben költözött az Erdődyek valahai birtokára, a hosszúnevű FVM Középiskola, Mezőgazdasági Szakképzőiskola és Kollégium területére, miután innét távozott a lovász.

Az iskolától béreli a területet, ahova lovardasátort állított saját beruházásban, ellátja a lovas teendőket, gyakorlati terepet nyújt azoknak a fiataloknak, akik lóápolónak, lótenyésztőnek - és ha a későbbiekben erre igény mutatkozna, akár lovasoktatónak - szeretnék magukat képeztetni. Az intézmény szeretne egy lovasosztályt indítani, lehet még jelentkezni – tudom meg Soós Pál igazgatótól.

A fiatalok érdeklődésének felkeltésére pedig tökéletesen alkalmas Major Albert lovardája, ahol akár kezdők, akár haladók vehetnek lovasórákat (2-3000 forint/óra, képzett oktatóval), majd aztán választhatnak díjlovaglás, tereplovaglás, ugratás közül, ha akarnak. (Én mindezekből egyelőre sétakocsikázást részesíteném előnyben.)

Az istállóhoz már sötétben érkezünk, régi épület, valahogy olyan megnyugtató, rendes, hűvös, ám mégis meleg közeg. Istállómeleg. Vannak itt saját lovak, másokat kosztra-kvártélyra ad ide gazdájuk. (Havi negyvenezer a bértartás, amelyben benne van a fedett lovarda-sátor és a pálya használata is – tudom meg.)

Épp ifjú hölgyekre fókuszálok, akik lovakat igazítanak be a bokszba, mikor elsötétül a fényképezőgép nézőkéje: egy fekete lovat vezetnék felém. Eliszkolni már nincs időm, meg nem is lenne túl elegáns, ezért igyekszem a falba olvadni, és nem becsukni a szememet (azt képzelve, hogy valahol máshol vagyok), és igyekszem közelebbről is megszemlélni a lovat. Szép. Sőt, így tizenöt centi távolságból elég bizalomgerjesztőnek látszik.

Addig-addig oldalgok, már kicsit körültekintőbben, míg egy szombathelyi ismerőst pillantok meg, aki a lányával jött. Nem is tudtam, hogy lovagolsz - mondom, mire kiderül, eddig nem lovagolt, most ül először nyeregbe gyerekkora óta, de az már régen volt. Viszont a lányai lovagolnak, immár saját lovukon, egy istálló felszámolásakor vették, négyszázezer forintért. Részletre. Ez nem több mint egy kiadósabb családi síút ára, viszont a ló sokkal tovább tart.

A sátorban már lovagolnak a lovas- és huszáregyletek oszlopos és ifjabb tagjai, Major Albert instruálja őket. Meg engem: Lehetek a palánk hosszabbik oldalán (36 méter) vagy a rövidebben (17 méter), de azon belülre ne menjek. Eszem ágában se volt. Ezzel a kijelentésemmel keltek némi derültséget az egyleti lovasok körében, akik közül néhányan már ismernek. Miközben körbe-körbe léptetnek nyolcan, négy úr és négy hölgy, azon gondolkodom, hogy ha egyszer valami csoda folytán feljutok egy ló hátára, mondjuk azéra, amelyik itt a leglassúbb, ráadásul a legkisebb, azaz számomra a legszimpatikusabb, hogyan fogok onnan lejönni.

Mielőtt az összes lehetőséget számba venném, vezényszavak riasztanak: lépés, ügetés, körbe, középről, átló, nagykör, ne maradj le, ragadd meg a sörényét, ne rángasd, jó ló az, csak ne felejtsd el, hogy nőből van, hajolj hozzá és súgd a fülébe, hogy ne csinálja már ezt veled.

Aztán szétválik a csapat, fiúk jobbra, lányok balra, halszálka majd párba, ilyet eddig csak a tévében láttam, ott is rég, de élőben jobb, meg elképzelem ezt zenére és huszáregyenruhában. Már kicsit szédülök. Na ez a karusszel. Bár azt is így hívják, ami a vurstliban forog, de azon a lovak fából faragottak, itt meg igazi lovak igazi lovasukkal szórakoztatják és gyönyörködtetik a közönséget.

Persze ez a huszár-karusszel nem azért van, hogy én azon törjem a fejem, hogy vajon mitől megy a ló jobbra meg balra, meg fordul derékszögbe, ahogy a lovasa akarja, ráadásul ritmusra, hanem konkrétan a lósport és egyáltalán a lovaglás népszerűsítésének egyik eszköze, melyet január 28-án vetnek be egy nyílt lovasnap keretében. Itt lesz még gyermek ülésszépségverseny, díjlovaglás, ugrószámok, és persze ki lehet próbálni a lovaglást kicsiknek, nagyoknak, bátraknak és hozzám hasonló félősebbeknek.

Egyre inkább hajlok rá, hogy megszabaduljak egy fóbiámtól, mert erre is jó a ló, levetkezni félelmeinket - még ha tőle is.