A Don-kanyar mint az értelmetlen áldozat szimbóluma

Péntek délelőtt kora tavaszi napsütés, de a katonasapkákat tucatjával elfújó viharos szél fogadja a Szily János szobornál azt a néhány száz jelenlevőt, aki eljött Szombathely város és a Recski Szövetség Nyugat-Dunántúli Szervezete által tartott megemlékezésre.

A jelenlevők többségét a kivezényelt általános iskolások teszik ki, rajtuk kívül néhány tucatnyi érdeklődő valamint a város és a megyei politikusai és közéleti személyiségi, közöttük Veres András püspök.

A doni csata túlélői, családtagjai, leszármazottai – körülbelül kéttucat ember – némán álldogál a szobor tövében.

Egy szavalat és egy ének egy vers után Ipkovich György szombathelyi polgármester mond beszédet, amelyben a Donhoz vezényelt katonák halálát „az értelmetlen áldozat örök mementójá”-nak nevezi. (A polgármester teljes beszéde keretben olvasható.)

Mi mindehhez csak annyit tennénk hozzá, hogy a 140 ezer szerencsétlen ember mészárszékre küldése még békeidőben is el kell hogy gondolkoztasson minden döntéshozót. És a felelősség alól nem bújhat ki sem a valamely eszme vagy hatalom mellett kiálló véleményformáló elit, sőt senki sem. Szóval csak óvatosan.

Ipkovich György beszéde: Tisztelt Emlékezők! Kedves Diákok! Tisztelt Hölgyeim! Uraim! A magyar állam több mint ezer esztendős története nem szűkölködik véráldozatokban. Mégis kevés olyan tragédiája van történelmünknek, mint az 1943. január 12-én kezdődő doni áttörés. A rideg számadatok ismeretesek: a katasztrófa során száznegyvenezer magyar: katona, munkaszolgálatos, hadifogoly lelte halálát. Ma azokra emlékezünk, akik ezt a poklot megjárták és azokra a családtagokra, akik évtizedekig várták vissza férjüket, apáikat, testvéreiket – akiknek hétköznapjait soha el nem múlóan átitatta e tragédia. A 2. hadsereg alakulatinak mozgósítására 1942. február 24-étől került sor. A végrehajtást a szombathelyi III. a pécsi IV. és a miskolci VII. hadtestet jelölték ki. A kiszállítást követően a hadsereg csapatai súlyos harcok árán érték el a Don folyó vonalát, ahol német alárendeltségébe kerülve a hadsereg személyi állományához, és felszereltségéhez képest széles, 200 kilométer hosszú arcvonalon foglaltak védőállást. „… olyanok voltunk, mint a cigánykaraván. Rogyadozó, kottyantó lovaskocsikkal vonultunk mi magyarok az első vonal felé. A lovak szőre nagy volt, a csontjuk kiállt, akár a cigánylovaké. Jól odaillettek az ukrán falu képéhez, a sáros, a poros utakhoz, a csáléra billent faházakhoz. Az a színtiszta igazság, hogy a németek áramvonalas csajkája többet ért, mint a magyarok harci fegyvere…” - írta egykor egy magyar tüzér naplójába. A német és a szovjet hadosztályokhoz viszonyítva jóval gyengébben felszerelt magyar sereg az 1943. január 12-13-án megindított, nagy erejű szovjet ellentámadásnak nem tudott ellenállni. A magyar védelmi vonal áttörése után lőszer-, üzemanyag- és felszerelés hiánnyal küszködő magyar csapatok óriási veszteséget szenvedtek, felmorzsolódtak. 1943. január 12-én Urivnál, majd 14-én Scsucsjénél a szovjet hadsereg nagy erejű támadást indított a Don-kanyarban védelmi állásokban lévő, mintegy 200 ezer főt számláló 2. magyar hadsereg ellen. A szinte elviselhetetlen, mínusz 35-40 fokos hideg ellenére a magyar honvédek hősiesen próbáltak ellenállni, de megfelelő elhárító fegyverek hiányában, a páncélosok elleni szinte puszta kézzel való küzdelem eleve kudarcra volt ítélve. A 2. magyar hadsereg nem kapott támogatást a német csapatoktól, nem engedélyezték számukra a visszavonulást, a menekülő német egységek fedezetnek, ágyútölteléknek használták a magyar katonákat. A megmaradt csapategységek súlyos utóvédharcokat vívtak, Kurszk térségéig vonultak, s keltek át a Dnyeperen. A csatavesztés után a fagy poklától megmenekültek nagy részére a legkegyetlenebb hadifogság várt. Ebben a csatában pusztán a magyar katona vitézsége nem lehetett elegendő a győzelemhez. Jány Gusztáv 1943. január 24-én mégis így írt szégyenletes hadparancsában: „…a 2.magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott…vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegség, sem sebesülés, sem fagyással el nem engedek senkit. Azon a területen, hol gyülekezésünket elrendelték… ott marad mindenki, míg meg nem gyógyul, vagy el nem pusztul…” Kegyetlen, igazságtalan szavak! Tudjuk hányan pusztultak el, haltak hősi halált ott: 142 ezer magyart vártak hiába haza családtagjaik. A háború után a gyászt nem lehetett kibeszélni, a hadsereg megsemmisülése tabutémának számított. Pedig az ember természetével ellentétes, alapvető jogainak megtagadása, ha egy nép nem gyászolhatja halottait. Hosszú évekig hivatalosan senki nem beszélt, nem írt róluk. A közvélemény azonban nem feledte őket versekben, dalokban éltek tovább. A csöndet Nemeskürthy István törte meg: a „ Rekviem egy hadseregért” című könyvével, majd Sára Sándor dokumentumfilm sorozata. Valójában a 90-es évektől jelentek meg az e tragédiát tárgyaló könyvek, állítottak emlékműveket a messzi távolban nyugvó hősöknek. A 64 évvel ezelőtti tragédiáról igenis beszélni kell, közzé kell tenni a még nem ismert írásos dokumentumokat. A még életben lévő és egyre kevesebb túlélők bevonásával hiteles képet kell alkotnunk arról, hogy mi történt a Don-kanyarban apáinkkal, nagyapáinkkal. A Don-kanyarban süppedő százezer jeltelen sír az értelmetlen áldozat örök mementója. Emlékezzünk dr. Zempléni Miklós a 2. magyar hadsereg egykori honvédorvosának : A boldog szunnyadókhoz című versének részletével: „…Aludjatok, ti áldott hőseink, pihenj te néma hadsereg! Ringasson békén a távoli rög, s ne bántson könny, mely értetek pereg. Aludjatok csak Don menti holtak, folyó mentén szunnyadó bakák, Aludjatok csak, néma , szent hadak, pihenni édes, pihenni jó, S nyugtasson a Donnak zúgása, mint a Tisza folyó..” Mi, szombathelyiek, nem feledjük őket!