Kimazsoláztuk a Gönczöl-jelentést

A jelentés célja, hogy megállapítsa az események történeti, szociálpszichológiai hátterét, a hatóság fellépésének arányosságát, a hatósági intézkedés alkotmányos, törvényi és egyéb jogi kereteinek értékelését.

Ennek meglehetősen alaposan eleget is tettek a bizottság tagjai, így nem is nagyon lehet csodálkozni azon, ha kevesen olvassák végig: 263 oldal manapság még Danielle Steelből is sok, nemhogy jelentésből. Gondoltak is erre a szerzők, így aztán van egy zanzásított összefoglaló is, sőt, ebből még mindig kicsemegézhetők azok a részek, amelyek az olvasót közvetlenül érintik. Mi ennek ellenkezőjére biztatjuk az olvasókat, volt és leendő tüntetőket, szimpatizánsokat és antipatizánsokat.

Kedvcsinálóként szubjektivizálunk.

Ha valaki arra kíváncsi, hogy mi vezette a tömegeket, vagy akár őt magát az utcára, alapos történelmi, szociológiai, tömeglélektani magyarázatot talál az Előzmények, okok összefüggések című fejezetben. Ebben ugyan semmi olyan nincsen, amit le ne írtak volna az elmúlt száz évben, csak hát a fejleményeket nézve vagy azokat a tanulmányokat se olvasták sokan, vagy nem értették meg, vagy ugyanaz történt azokkal a dolgozatokkal is, mint amit ennek a tanulmánynak is jósolnak a szerzők: „A jelenlegi élesen megosztott politikai és közhangulati helyzetben aligha remélhető, hogy a vizsgált események megítélésben közegyetértés alakul ki.”

Előnye ennek az összefoglalásnak, hogy egyszerűen fogalmaz, még enyhe szövegértési nehézségekkel küzdő középiskolás is megérti. (Ennek ellenére nem gondoljuk azt, hogy középiskolások súlyos tömegei vetnék rá magukat a jelentésre. Sajnos.) A fejezetben nemzeti frusztrációnk okai vannak számba véve több évszázadra visszamenőleg. Amely kázusok a történelemkönyvekből tán még ismerősnek is tűnnének, ám az már kevésbé világlik ki a tankönyvekből, hogy hogyan sikerült az előző kudarcot hatékonyan felhasználnunk a következő előkészítéséhez. Ezzel a jól bevált, nemes és nemzetes hagyománnyal azóta se szakítottunk: ez is benne van a dolgozatban.

A kudarc és kudarc közti összefüggések felderítésében a tömeglélektant (is) segítségül hívják a szerzők (talán a történelemkönyvekből sem kellene ezt az aspektust teljesen mellőzni).

Így olvashatunk egyebek mellett a közösségi hisztériákról: „Hogyan keletkeznek a közösségi hisztériák? A kiindulópont mindig egy egész társadalmat érintő kudarc, a kudarc azonban nem minden esetben eredményez hisztériát. Nincs hisztéria, ha a társadalom tagjai megkeresik a kudarc okait, szétválasztják a kudarc külső és belső okait, vállalják a felelősséget azért, amiért magukat kell hibáztatniuk, levonják a megfelelő tanulságokat, lemondanak a megvalósíthatatlan ábrándokról, és megoldható feladatokat tűznek ki maguk elé.”

Na, ilyen egyszerű. Lenne. Ehelyett: „Belemenekül egy álmegoldásba, a megoldás illúziójába, s kitalál valamilyen formulát vagy kompromisszumot, melyekkel összeegyeztetetlen dolgokat próbál összeegyeztetni, gondosan kímélve azokat az erőket, amelyek a valóságban a megoldás útjában állnak, éppen azokat, amelyekkel a megoldás érdekében meg kellene küzdeni.” – idézik a szerzők Bibó Istvánt. Ez a szituáció már sokkal ismerősebb, mint az előző.

Az persze nem úgy van, hogy a történelem árja vetett minket a térre azokban a könnygáztól - Szombathelyen „csak” égő plakát és szocialista pártiroda füstjétől -terhes napokban, voltak itt konkrétabb mulasztások is, melyekre úgyszintén rámutat a dolgozat. Ellenzéki politikusok erre reagálva azt mondják, szétteríti a tanulmány a felelősséget az elszabadult indulatok miatt, ezzel együtt el is keni. Ezzel a véleménnyel némiképp szemben áll egy hétköznapi tapasztalat: ha egy anya mindhárom gyerekének ad egy pofont, az nem ugyanaz, mintha egyiknek se adott volna. Elég ránézni az égő pofácskákra. (A pírt ne keressük a jelentés főszereplői – pártok, rendőrség, köztársasági elnök – esetében, mert úgyse találjuk.)

Abban viszont lehet valami, hogy a szocialistákat érő kritika enyhébb, mint amit a Fidesz kapott, de ez teljesen szubjektív benyomás, akárcsak az, hogy a Fidesz se kapott viszont eleget. Az is érdekes azonban, hogy az új alkotmány alapjainak lerakását, az ellenzéki kerekasztal „működését” is a fortélyos félelem igazgatta, nem csak Bibó szelleme, amint azt kordondöntés kapcsán az ellenzék vezére állítja.

Az nem új, hogy csatatérré 2002-ben vált az ország. Ezért egyértelműen a jobboldali pártot teszi felelőssé a tanulmány, pedig hát csatázni egyedül nemigen lehet, én megvizsgálnám egyszer azt is, miért is vették fel a kesztyűt a szocialisták, és miért nem képesek azóta se letenni, lásd kordonügy. (Rájuk ragadt az a kesztyű biztos, mint Alice-ra a Csodaországban.)

A Fidesznek csak enyhe elégtétel lehet az a megállapítás, amely mindkét politikai erőre vonatkozik: „Emellett a kezdetektől fogva egészen 2006-ig működött a félelem attól, hogy a szükséges és mélyre hatoló reformokkal magukra haragítsanak széles társadalmi rétegeket, ezzel veszélyeztessék kormányzati helyzetüket. (…) Így aztán együttesen alakították ki a rendszerváltás nagy hiányosságát az ellátórendszerek átalakításának halogatása által, melynek következményeit a jelenlegi kormány mellett az egész társdalom viseli. A kialakult helyzetért eltérő mértékben felelős az egész politikai osztály, de a felelősség az idő előrehaladtával együtt nő. A felelősségben egyébként osztozik a közszolgálati média, valamint a társadalomtudományos értelmiség is.”

Egy kis hátrányos megkülönböztetést érzek a nem közszolgálati médiát érintően: az mért nem osztozik? Másutt egyébként azt írják: ”Az utcai fizikai és politikai konfliktusokkal párhuzamosan, azoktól egyáltalán nem függetlenül zajlott és zajlik a történtek érvényesnek tartott értelmezésének elfogadtatásért folytatott szimbolikus konfliktus elsődlegesen a médiában, amely egyébként kevéssé járult hozzá a társadalmi látásviszonyok tisztulásához, az autonóm ítéletalkotás feltételeinek megteremtéséhez, a demokrácia tanulásának folyamatához.”

Tehát mindenki felelős, de van felelősebb is, legalábbis, ami a dolgok végkifejletét, a tévé elvesztését, a Kossuth tér elposványosodását, a 23-ai csata véres eseményeit illeti, mégpedig a főváros rendőrfőkapitánya.

Ezt persze enyhíti az a megállapítás, hogy a rendőrségnek se eszköze, se tapasztalata nem volt a tévéostrom-szakszerű kivédésére, ám a Kossuth téri dzsemborit a meglévő törvények alapján is felszámolhatta volna. 23-án már volt haditerve, az arzenált is bővítette, viszont ezt sok esetben a jogszerűség határát átlépve alkalmazta, mint ahogy a jelentés megállapítja. Vörösmarti Mihály talál erre mentő körülményt: „a hatalmukkal eléggé el nem ítélhető módon visszaélő rendőrök magatartása nem fogadható el, de bizonyos szempontból érthető: a rendzavarások hetek óta folytak, az állomány jelenetős része hosszú napok, esetleg hetek óta nem látta a családját, állandó idegfeszültségben élt, elégtelen felszereléssel, és technikai eszköztárral kevés pihenőidővel szinte folyamatosan látott el szolgálatot, miközben a politikai pártok különböző jogvédő és egyéb szerveztek folytonos támadásának volt kitéve. A rendőr is emberből van.” Ennek számomra az az olvasata, hogy a rendőrség ebben a helyzetben képtelen volt professzionális szervezetként viselkedni. (A tanulmány hosszan tesz javaslatokat arra, hogy a profizmust miképp lehet elérni, ez viszont már nem csak a főkapitány a felelőssége.)

Érdemes egyébként áttanulmányozni azt a táblázatot, amely a konkrét történéseket rendezi időrendi sorrendbe, megvilágítva a politikai, az utcai, a rendészeti és médiaeseményeket. Nagyon emlékeztet a történelemkönyvek hasonló táblázataira, lehet, egyszer helyet is kap majd valamelyikben. Ám ez az esemény még nem történelem, és egyelőre nem is lesz az. Nem lesz egyszerű a múlt homályába száműzni, a jelenlegi homályt pedig ez a tanulmány segít eloszlatni, és lesznek még más tanulmányok is.

A szerzők bölcsen megjegyzik: „Gyakran már a kiindulópont is vitatott: mi is történt valójában? Ebben a helyzetben hasznos lehet, ha minden álláspont világosan körvonalazódik, felvonultatja azokat a tényeket, amelyekre támaszkodik, és felvonultatja saját elemzési logikáját. Ezen az úton remélhető az alternatív értelmezések közötti termékeny dialógus kialakulása vagy akár az, hogy a konszenzusos elemek száma gyarapodjék.”

Azt már látom mi történt, én most arra lennék kíváncsi, mi fog történni, ha semmi sem változik, azaz ha mégsem gyarapodik a „konszenzuális elemek száma.” Jó lenne, ha valaki ezt is elmagyarázná hasonlóan érthető, higgadt, világos módon.

Vagy jobb nekem, ha nem tudom?

A teljes anyag innen tölthető le