Huszárokkal a bálban - A boldog békeidők szelleme

De kik ezek a szombathelyi huszárok?

Ez már a negyedik huszárbál volt, és mielőtt rátérnénk az eseményekre, vessünk egy pillantást magukra a huszárokra.

A lovassági laktanya Szombathelyen mostanában málladozó kerítéséről, elvetélt ötletekről híresült el, és ezek az anomáliák szinte el is felejtetik a város jelenlegi lakóival a laktanya valahai lakóit: a huszárokat.

Öt évvel ezelőtt a Vasi Lovasegylet magyar katonai hagyományokat őrző szervezetek és személyek közreműködésével létrehozta a 11-es Huszár Hagyományőrző Egyesületet, amely azt tűzte ki céljául, hogy nem hagyja feledésbe merülni a lovasság szombathelyi hagyományait: egy bandériumot kívánt felállítani. Rövidesen bált is rendeztek, hogy adományokból gyűjtsék össze az öltözékre, fegyverekre valót. Ma már tizenkét gyakorló és négy díszegyenruhában feszítenek a szombathelyi huszárok. A civil támogatás mellett önkormányzatoktól is kaptak jelentős segítséget.

Lovasmenet

Huszárbálba nem megy el mindenki, de a látványosságból nem marad ki a város lakossága sem: Évről-évre a bál délutánján végigvonulnak a városon, jelentős számú nézelődőt csábítva az utcákra (akárcsak március 15-én, amikor jelentősen emelik az ünnep hangulatát.).

Idén a Batthyány térről indult a menet, ahogy illik, a rezesbanda, pardon, az ifjúsági fúvószenekar kíséretében, és ahogy ígérték, pontosan két órakor léptettek be a lovassági laktanya kapuján. Itt is jócskán akadtak nézelődők, akik megcsodálhatták azt a huszár karusszelt, amelyről korábban már tettünk említést. A produkció Vépen jobban sikerült, ám a gyerekek így is megilletődve, az urak patetikusan büszkén, a hölgyek pedig szívdobogva szemlélték a lovasjátékot.

Huszárok a huszárlaktanyában

A laktanyában lévő emlékműnél - melynek bronz lovasszobra eltűnt a hősi halottak nevét megörökítő emlékműről, de gipszben várja a bronzba öntést - Kovács Jenő, a Vitézi Rend Magyarország székkapitánya Vas-Zalai törzskapitánya nevében köszöntötte az egybegyűlteket, és szólt néhány szót a Kelet-Európa nemzeteiből a Ferdinánd laktanyába verbuvált hajdani huszárokról, akik a KUK hadseregében a 11-es huszárok nevet kapták. (Megtudtuk azt is, a székkapitány azért nem tudott eljönni, mert Horthy Miklós emlékmiséjén volt a székesfővárosban.) Míg Kovács Ferenc országgyűlési képviselő, a megyegyűlés elnöke elhelyezte koszorúját, két huszár állt díszőrséget. A várost senki nem képviselte hivatalosan.

Kovács Jenő a laktanya területét birtokló Apáczai alapítvány kuratóriumának elnöke a szépen felújított parancsnoki épületbe invitálta a közönséget megnézni a 11-es huszárok életének relikviáit, de az emberek azonban egész parancsnoki épületet megszállták, minden zugba benéztek, és tetszett nekik, amit láttak. Az elnök elmondta, szeretnék megnyitni a laktanya parkjának egy részét és az épületet.

Régi korok hangulatában

A huszárokat este a bálban láttuk viszont. A Pásztorcsárda kapujában díszegyenruhában fogadták az érkezőket, a kabátokat viszont egy gyakorlóruhás huszárleány, pontosabban asszony vette el, megkímélve a közönséget a ruhatári sorban állástól. Major Albert, a lovasegyelet vezetője ugyancsak egyenruhában feszített és egy mézeskalács huszárt valamint és egy táncrendet adott át, azzal a felszólítással, hogy el ne felejtsem beírni a nevét valamelyik tánc mellé. Rock and rollt kerestem, de csak valcert, angolkeringőt, tangót, rumbát találtam, a csárdást éjfél utánra ígérte vendéglátónk.

Egy másik huszár (díszegyenruhában) a terembe léptünk előtt hangosan bemondta, ki érkezett, kivel. Majd a helyükre kísérték a vendégeket a gondosan összeállított ültetési rend alapján, amely tapasztaltunk szerint igen jól sikerült. Én például egy zalai szegrőlvégről kolléga, lovas szakújságíró mellett kaptam helyet. A társalgás hamar fordult a vasi lovaséletre, amiből én egy szót se értettem, csak azt, hogy meg se közelíti a zalait. Csendben örültem a borom felett, hogy nem lovas szakíró, hanem csak egy egyszerű lószerető társasági tudósító vagyok.

Nyolc órakor tust húzott a Horvát-féle cigányzenekar, és nagy tisztelettel köszöntötte Major Albert Makkos Vilmost, a vasi lovassport és lovasélet doyenjét, akiről azt tudtam meg, hogy az ő köpönyege alól bújt ki mindenki, aki a mai lovaséletben számít. Az asztalunknál több tanítványa is ült, akik egy emlékkönyvet lapozgatva azt is felidézték, hogyan lett a szombathelyi lovasélet szinte a semmivé. De erről majd máskor.

Major Albert átadta Ipkovich György szombathelyi polgármester üdvözletét, aki eljönni nem tudott, ám hatszázezer forintot adományozott az egyesületnek kardokra. Ez az arzenál jelentős bővülését eredményezi.

A vacsorával mindenki meg volt elégedve, egyformán ízlett a pulyka, a csirkemájjal, borsóval rafinérozott sertésszelet. A haboskávé után és a fenomenális túrósbéles előtt a cigányok bécsi keringőt húztak, és ahogy illik a házigazda nyitotta meg a táncot. A valcer, az egyenruhák, a csillogó szemű hölgyek együtt a boldog békeidőkbe ringatták vissza lelket, jólesően.

Itt be is fejezhetnénk a báli tudósítást, mert semmi attrakció nem volt: sehol egy sztárocska, sehol egy félmeztelen karibi táncosnő, egy fikarcnyi táncsportegyesület, még egy laza tombola se volt ebben a mulatságban, megcáfolva azt a manapság széles körben elterjedt nézetet, hogy mindez muszáj egy bálba, mert a közönség e nélkül képtelen szórakoztatni magát.

A cigányok csodásan húzták, a nyalka vagy épp mokány huszárok derekasan forgatták az elegáns, helyhez, alkalomhoz illő ruhákban megjelent gyönyörű hölgyeket, bájos lányokat.

Amikor a cigányok abbahagyták, a huszárok zendítettek rá, Kossuth nótától a virágénekekig végigdalolva a magyar nótakincset. Baritonjuk romantikus képet idézett: tábortüzet, hazagondoló merengéseket, vagy épp a csárdában bor mellett búfelejtő legényeket.

A szombathelyi huszárokról is eldalolható, hogy „jöttek, láttak, győztek, sok kislányt, megfőztek.” Az asszonyokról inkább most ne is essék szó.