A Markusovszky körüli tragikomikus történések, ha másra nem is, arra mindenképpen jók, hogy rávilágítsanak: politikusaink számára az egészségügy nem megoldandó feladat, hanem az iszapbírkózás újabb izgalmas terepe. Érthető, mert a tét nagy: a megye talán utolsó nagy falatjáról van szó, nem mindegy, ki tudja lenyelni.
És hát egy szétkúrt ország leszedált vagy mákonyos rögeszmékbe szédített lakói nem különösképpen érdeklődnek olyan prózai dolgok iránt, hogy mi is történik most körülöttük de facto, meg ha érdeklődnének, akkor sem lennének sokkal okosabbak, mert hiába nyújtogatja az ember a zsiráfként a nyakát, nem lát be a magasra emelt paravánok mögé. És ha néha igen, akkor csak mozaikdarabkákat lát, amelyekből mindenki olyan egészet rak ki magának gondolatban, amilyent akar. A képviseleti demokrácia dicsőségére.
Így hát marad a tippelés, amely arra épül, hogy mindenki ködösít és félrebeszél, már csak azért is, mert 2007-re eljutottunk oda, hogy a választópolgár „default” beállításból így reagál minden politikusi megnyilvánulásra.
Az én tippem mindenesetre az, hogy a két csoport közötti kötélhúzásnak nagyon is prózai okai vannak: a Markusovszky talán az utolsó nagy lokális értéktárgy, aki megkaparintja felette a politikai diszponálás lehetőségét, figyelemre méltó pozíciót tud elfoglalni a sakktáblán. Egy ilyen pozíció közvetve súlyos gazdasági hatalmat és lehetőséget jelent, függetlenül a zuhanyhíradókban rebesgetett privatizációtól. A kórház feletti hatalom nem hálátlan szerep ezekben a zavaros időkben, és ha később véletlenül rendeződik a helyzet, még aranytojást tyúk is lehet belőle. A privatizáció csak hab a tortán.
Az mindenestre jellemző, hogy a város és a megye civakodása közben sok minden szóba került, a gazdaságosság, az ágyszámok, az ÁNTSZ engedély, a mozgolódó érdekcsoportok, a formálódó zrt., csak éppen arról az aprócseprő mellékszálról nem nagyon beszélünk, hogy ott - a szüleink és a mi adóforintjaiból épített falak mögött - beteg emberek fekszenek, akiket jellemzően nem az ÁNTSZ-engedély, hanem a kórházak háza tájékáról kiszivárgó rémtörténetek miatt aggódnak. (Én a héten kaptam egy dél-dunántúli intézmény elfekvő részlegének mindennapjairól egy kis ízelítőt, melyhez képest a középkor gyógyászata fejlettnek és humánusnak minősíthető.)
Szóval most leginkább arról megy a vita, hogy ki tudja lenyelni az intézményt, ami azt jelenti, a politikusok újfent saját problémájukat kívánják megoldani, mert a miénk - akármi lesz a meccs vége - nem egészen ez. Ami persze nem túl nagy újdonság a történetben, mert politikai-gazdasági elitnek 17 éve volt rá, hogy megoldja, aztán mégis ott vagyunk, ahol a part szakad, sőt ott, ahol már le is szakadt.
Mert ami az utóbbi időben az ágazatban történik, az sok mindennek nevezhető, csak reformnak nem. Hogy mi is a budapesti nagy emberek szándéka az egészségüggyel, azt csak a jóistenke, vagy talán ő sem tudja, most mindenesetre az erőteljes – hogy ne legyen szóismétlés - szétverés állapotában van. Csak ha úgy verjük szilánkosra a fürdőszobát, hogy csak utána kezdünk csempe, mosdó, fürdőkád, sőt tervek után futkározni, akkor egy darabig nem tudunk mosakodni, és büdös lesz a család. Meg persze az is furcsa, ha rombolás során pont a szaros vécécsészét hagyjuk a helyén.
A politika végtelenbe nyúló, gátlástalansággal vegyes töketlenkedése azt sugallja, az állam 3007-ig egészen biztosan nem lesz képes normálisan működtetni a kórházakat, jöhet itt vizitdíj és dobozdíj, ágydíj és vérdíj, a rendszer szitaként elnyel mindent a fordított arányosság elve alapján: minél több pénzt nyomunk bele, annál gyatrább szolgáltatatást kapunk cserében.
Szó se róla, hogy vannak olyan országok, ahol az állam hatékonyan és állampolgár-baráti módon tudja üzemeltetni az egészségügyet, de hát sok évtized kudarca után lássuk be: nekünk ez nem megy. Nálunk persze jó esélye van annak is, hogy a magántőke is beleragad a Fertő tó mocsarába, de csak meg kellene próbálni, mert - hogy újból átadjuk magunknak optimizmusunknak -, ennél rosszabb már nem nagyon lehet a helyzet, sem betegnek, sem orvosnak.
Nem az a gond tehát, hogy majd egyszer valaki bankkártyával a kézben be akarja tenni a Markusovszkyt a bevásárlókosárba, hanem azzal, ha nem a vásárlókat segítik a pénztárhoz, hanem - tudatosan vagy tudatlanul - a potyázókat csalogatják a hátsó ajtóhoz.
Aki látja őket, kiabáljon és dobbantson nagyot a lábával.
További cikkek
Fókusz
Leszavazom! - Posztokat minősítő gombot tesztel a Facebook
Fókusz
Újabb tanulói kutatás a Premontrei Gimnáziumban Szombathelyen
Fókusz