A Nagy Lajostól a Katonáig - Fekete Ernő

Alon: Hogy lettél színész?

F.E.: Ahogy az lenni szokott… A gimnázium után - a Nagy Lajosba jártam - jelentkeztem a Színművészetire, ahová elsőre nem vettek fel, így egy évre elmentem stúdiósnak a veszprémi színházhoz. Második próbálkozásra már felvettek a Színműre.

Már kamaszkorodban biztos voltál benne, hogy színész leszel?

Már korábban is. Egészen kicsi koromban is színész akartam lenni, csak talán akkor még mertem kimondani. Később valahogy minden afelé vitt, jártam Bartók Laci versmondó stúdiójába, a Nagy Lajosban is működött diákszínjátszó csoport, aminek én voltam a meghatározó alakja, és jött az 1988-as Ki mit tud, ahol versmondó kategóriában országos első helyezést értem el. De abban az egy évben is, azután, hogy nem sikerült a felvételim a főiskolára, mindenképp színházközelben szerettem volna lenni. Először a kaposvári színházat hívtam, ami nagyon jó volt akkoriban, de ott mondták, hogy most nincs felvétel. Aztán egy keddi napon telefonáltam Veszprémbe, péntekre behívtak egy felvételire, ahol Kapás Dezső meghallgatott és felvett segédszínésznek, akkor ő volt ott a főrendező. A Színművészetin egy évvel később ő indított osztályt, így már volt vele kapcsolatom, mire elérkezett a felvételi ideje. 1991-től 1995-ig jártam a Színművészetire, utána rögtön leszerződtem a Katona József Színházhoz, amelynek azóta is tagja vagyok.

Szombathelyen ferrumoztál is…

Igen, és a múlt évben, amikor a 30. születésnapját ünnepelte a társulat, voltunk is Szombathelyen Lengyel Ferenc kollégámmal. Mindketten tagjai voltunk a Ferrum Színpadnak, igaz, nem egy időben.

Jársz haza, Szombathelyre?

Természetesen, hiszen a családom ott él, de sok munka miatt főleg nyáron tudok menni, és persze karácsonykor. Én még nőtlen vagyok, de van két bátyám, egyikük Toronyban, másikuk Szombathelyen, akik családosok, velük szoktam tölteni az ünnepeket.

Hogy lettél Ernő?

Mert már volt egy Fekete Tibor a szakmában. Egy idős színészről van szó, aki akkor volt 70 körül, amikor én végeztem a főiskolán. Megkerestek a kecskeméti színháztól, és megkértek, hogy változtassam meg a nevem, mert ez a szokás, ha névegyezés van. Az Ernő keresztnevet édesapám után választottam, aki hétéves koromban halt meg.

Miben játszol most a Katonában?

Nyolc olyan darab van műsoron, amiben szerepelek, szép számmal akadnak főszerepek is. Játszom Csehov Ivanovjában, Ibsen Vadkacsájában, Spiró Koccanásában, egy kortárs szerző, Forgách András Kulcs című darabjában is én vagyok a főszereplő. Viszonylag megbecsült tag vagyok a színházban. A Vadkacsával egyébként májusban megyünk Szombathelyre is, a Művészetek Háza szervezi az előadást.

Az idei Filmszemlén két filmet is bemutattak, amelyekben jelentős szerepet játszol. Hogy találtak meg a rendezők?

Egyik sem igazán főszerep. A közönségfilm, a Lora esetében két szereplőválogatáson is részt kellett vennem, hogy megkapjam a szerepet, az Emeletbe pedig László Zsolt helyett kerültem be, akit nem engedett el a színháza a forgatás idejére, így engem keresett meg Vecsernyés János rendező.

Sem a Lorában, sem az Emeletben nem épp vidám szerepet kaptál…

Pedig tudok vidám is lenni, játszom komédiákban. Nem hiszem, hogy a személyemnek köze lenne ehhez, hogy ilyen karakterekkel találtak meg, nem vagyok szomorú alkat. Így alakult.

Készülsz most valamilyen forgatásra?

Ha lesz lehetőség, fogok élni vele, de ha nagyon utálnék forgatni, akkor sem tehetném meg, hogy nem vállalom. Nem teheti meg az ember, hogy lemond erről, hiszen egzisztenciálisan óriási különbség a színház és a film között. De ne értse félre senki, szó nincs arról, hogy nem szeretem a forgatásokat. Az viszont igaz, hogy nem érzem magam olyan biztonságban a kamera előtt, mint a színpadon, ahol már 12 éves gyakorlatom van.

Mit csinálsz, ha nem a színházban vagy és nem forgatsz?

Van másfajta munkája is a magamfajtának, például szinkronizálok, és most, hogy nem próbálok, igyekszem hasznosan eltölteni a szabadidőmet: nyelvet tanulok, az angoltudásomon szeretnék javítani. A másik elfoglaltságom mostanában a színháznak köszönhető, ugyanis a Vadkacsában kell egy kicsit fuvoláznom. A szerep miatt az alapokat muszáj volt megtanulnom, és annyira megtetszett, hogy azóta is járok heti egy alkalommal fuvolaórára.

Zenéltél korábban?

Soha. A fuvolában is nagyon kezdő vagyok még, de igen élvezem!

Ez a kávéházi közeg közel áll hozzád? Vannak még hasonló találkozóhelyei a művészvilágnak?

Elég gyakran előfordul, hogy kávéházban üldögéljek, sok találkozómat beszélem meg ilyen helyekre. Itt a Centrál aljában is van egy színészklub, amit vígszínházas és katonás fiatalok – nem én – szerveztek meg, ide gyakran lejövök, és a Gerlóczyba is, meg a Pilvaxba. Ilyen helyen dolgozom, körbe vagyunk bástyázva, de az az igazi, klasszikus kávéházi élet már nincs meg.

Vannak rajongóid, kapsz szerelmesleveleket?

Előfordul, de én nem vagyok az a klasszikus hős típus. Vannak színésztársaim, akik nálam sokkal többet kapnak.

Gondoltál már rá, hogy külföldön próbálj szerencsét?

Igazából fel se merült. Nem tudom, milyen esélyei vannak egy magyar színésznek külföldön. Nagyon fontos a nyelv. Vannak, akik próbálkoznak, de az egy elég keserves út, ami nem biztos, hogy bejön. Színházi színésznél nincs rá példa, hogy valakinek sikerült volna külföldön befutni. Szép és fiatal filmszínésznők mint Marozsán Erika vagy Gryllus Dorka esetében ez máshogy van.

Elégedett vagy? Ilyennek képzelted a pályát mondjuk még a középiskolában?

Végül is igen. De persze nem ilyennek képzeltem, régen, de az ember nem lát bele kívülről. Sok szempontból igen elégedett vagyok, hiszen látom, hogy sok kollégám sokkal rosszabb helyzetben kénytelen ezen a pályán tevékenykedni.

Felismernek az utcán?

Nem jellemző, de nem is hiányzik. Vannak színészek, akiknek nagyon fontos az az érzés, hogy a utcán utána forduljanak, vannak, akik kifejezetten vágynak erre és élvezik. Volt rá lehetősége, hogy sokat legyek olyan kolléga közelében, akit mindenhol felismertek, mindenki ismerősének számított, ahogy kilépett reggel az ajtó, és egyáltalán nem éreztem úgy, hogy én is ezt szeretném. Én nem ez a fajta vagyok, én elvagyok azzal, hogy amit csinálok, azt elismerik.