Jókai Anna Szombathelyen: "A luciferi módon globalizálódó világ" ellen

Dr. Hoffmann Rózsa a keresztény pedagógiai folyóiratról

Először Dr. Hoffmann Rózsa lépett a pódiumra, aki 10 éve a Pázmány Péter Katolikus Egyetem intézetvezető egyetemi docense és a KDNP országgyűlési képviselője. Most mint a Mester és Tanítvány c. pedagógiai folyóirat főszerkesztőjeként állt elénk.

Elmondta, hogy számtalan pedagógiai folyóirat van ma Magyarországon, sokukban jelennek is meg keresztény szemléletű cikkek, ám olyan értékőrző nincs, amire valójában szükség volna. Ezért indították el a negyedéves perodikájú folyóiratot.

Szándékuk az elmélet és a gyakorlat között tátongó szakadék áthidalása. Ezt célozzák a nem egyszer pedagógusok tollából származó olyan írások, amik a szakma gyakorlati oldalát ragadják meg. Könnyebb témaként minden számban olvasható szépirodalom.

A főszerkesztőnő felvázolta az 1010 éves magyar oktatás történetét. Ebben bővebben kitért a huszadik század világszínvonalú magyar iskoláztatására, ám a két világháborút követő sorscsapások is szóba kerültek, illetve ezek hatása a pedagógiára. Erről szólván kijelentette, hogy ez a munka és a művészet valami sajátos keveréke, amit – igaz, segíti, de – nem a digitalizálása tesz naggyá, hanem a tanáregyéniségek. Melyekből ma híján vagyunk, a számuk fogyatkozik.

1948. után az egyház mellett az ők életüket lehetetlenítette el, gátolta minden lehető módon a pártpolitika: halállal, börtönbüntetéssel, megveréssel. Ez a 80-as évekre szerencsére elmúlt, bár a tanár még mindig a tűrt kategóriába tartozott a társadalmi spektrumon. Ugyan javult a helyzet, de a 90-es években sem történt gyökeres változás, jelentős igazságtétel e téren, a pedagógusoknak továbbra sincs presztízse. Elég csak a felvetett buktathatatlanság kérdése gondolni, ami világra szóló szégyen – mondta dr. Hoffmann Rózsa. De ez a tekintélyrombolás tapasztalható az orvosoknál is, szinte nap, mint nap. A jelenlegi áldatlan állapot hasonló az 50-es évekhez, csak a kiszolgáltatottság formája más.

A folyóirat ezért a tanári pálya megbecsülésének visszaállítását tűzte a zászlajára. Hiszen túl a pénzen és távlatosan tekintve, a legsúlyosabb probléma a közoktatási rendszer tartalmi szabályozatlansága. Megtehető ugyanis, és meg is teszik többen, hogy Arany János helyett Harry Pottert tanítanak, mivel ezzel is kiválthatók a tantervben szereplő követelmények. Mondja ezt úgy – tette hozzá –, hogy a lapjukban épp ez utóbbi vaskosságában is többkötetes regény tanításáról olvasható írás. Szócsöve kívánnak lenni a keresztény tradíciónak, a konzervatív pedagógia talaján állva adni gyakorlatias választ a felmerülő problémákra, kihívásokra.

Jókai Anna: A köz ügyében

„Mit csinál a magyar értelmiségi?” – tette fel a kérdést Jókai Anna írónő. Két kézen megszámolhatónak tudja az olyanokat, akik „Isten ügyét nem árulták el”, akik nem hódoltak be valaminő hatalomnak. Önmaga szerepét boncolgatva elmondta, hogy részéről többektől megkapta, hogy „nem elegáns” egy írástudónak az írás mellett többet vállalni. Hogy a megjelent 22 könyvében ott áll olvashatóan minden, minek hát még kiállni szónokolni a katedrára.

Magyar-történelem szakos diplomával 14 évig tanította az előbbit (az utóbbit nem szerette, hamar meg is szabadult tőle), de nem talált egy magyar írót sem, aki ne szólalt volna fel nemzeti ügyekben. Se Márai, se Berzsenyi, de Weöres Sándor se, akiről az írónő megjegyezte, hogy örült volna, ha ezen ezoterikusnak mondott író lesz az első Nobel-díjasunk.

Elsődlegesen mindenki a saját életével foglakozik, de akadnak negyedórák, amikor „magasabb” ügyek is beleszüremlenek a hétköznapokba. Ezért hát, hogy ő most ott áll éppen, ahol. Mert vallja, hogy az alkotóember nem teheti meg a teljes kivonulást a társadalomból. Mint azt némelyek elvárják-elvárnák a szellem emberétől. Különben is: „Van idő, amikor szólni kell. Megvan a szólás ideje. Olyan időket élünk, amikor szólni kell.”

Ellene kell menni a „luciferi módon globalizálódó világ”-nak – jelentette ki Jókai Anna. Talán soha nem hárult olyan felelősség a pedagógusokra, mint most. Hajdan másképp volt nehéz. A szintén pedagógus lánya mondta neki egyszer, hogy ezek már nem azok a gyerekek, akiket még ő tanított a 70-es és 80-as években. Minderről a degenerációról nagyban a televízió tehet – mondja az írónő. Szerinte céllal olyan, amilyen, az egyes egyéniségek helyett embermasszát kívánnak kinevelni általa. A krisztusi világ helyett az ember alatti ember világát. Ezzel áll szemben a jó pedagógus, akiről elhangzik, hogy jobb, hatékonyabb, mint egy közepes író. Ugyanis az általa elmondottak generációkon át visszhangzanak. Ma azonban nemcsak tiltják, de – ami sokkal súlyosabb probléma – ki is röhögik.

Megtartás kontra szabadosság

Olyan világot élünk, ahol a konzervatív gyakran pejoratív jelzőként hangzik el, a csököttség, a visszamaradottság szinonimájaként. Messze nem ezt jelenti. Hitet tesz a továbbadandó alapértékek mellett, „szellemi konzervkészítő kisiparosként” konzerválni kívánja őket. E megőrzéshez legideálisabb helyszín az iskola. Ott is a minél kisebb létszámú osztályokban. Épp ellenkező módon, mint az ma divatozik: nem pusztán az anyagiak szempontjai szerint, bezsúfolással és nyájszellemben.

Az írónő a pedagógussal szembeni kívánalmakkal sincs kibékülve. Olyan tanárra ugyanis nincs szükség, aki a szaktárgyán kívül mást nem tud adni a diákságnak. Az iskola nem csak ismeretterjesztő intézet. Sokkal több(nek kéne lenni). Erre mi van témaként a fiatalságról való gondolkodás közbeszédében? Elköttetett petevezeték, gyerekpornóról való viták stb. Ahelyett, hogy lényegi dolgokkal foglalkoznának.

Jókai Anna aztán több, mulatságosságában is tanulságos, de ehelyütt vissza nem adható történettel „illusztrálta” az általa tett kijelentéseket. Elmondta, hogy az általános iskola első osztályában tanárnak lenni nagyobb felelősség, mint érettségire felkészíteni. Hallunk anekdotát a vénkisasszonyról, aki az írónő kedvenc tanáraként cáfolta azt a hitet, hogy akinek nincs gyereke, az nem tudhat jól tanítani.

Megtudjuk, hogy a regényei mind kézzel, majd elektromos írógéppel készültek. Számítógépe nincs. Véleménye szerint jobban kellene figyelnünk az átlagra, a kettesekre és hármasokra teljesítőkre, mint a bálványozott (és hálátlan) jelesekre. Tudniillik a pedagógiai igazságot az átlag között kell keresni. Tévedésen alapszik az is, amit ma szabadságnak hívunk, az szabadosság csupán. „A jó irányba tett lépés a szabadság.” Ugyanez áll arra a tévhitre is, hogy fehér lap a gyerek. Nem az. Otthonról, a közvetlen környezetéből hoz magával számos hatást, esetenként stigmákat is.

A fullánktalan halál

De bárhogy is legyen – zárta a másfél órás előadását az írónő – keresztényként a legfontosabb erényünk a megbocsátás. Hiszen „nem tudják mit cselekszenek.” Azonban mi legyen azokkal, akik nagyon is jól tudják és mégis a helyes ellenkezőjét teszik? – teszi fel a költői kérdést. mindegy is. Az nem lehet, hogy az élet értelmetlen, hogy a halállal lezárul minden. Hiszen „a halálnak nincs fullánkja.” Utalván a hamarosan kiadásra kerülő könyvének címére: Godot (azaz Isten) ott van a kapu előtt, csak be kell engednünk.