Czeizel Endre a Művészetek Házában

A láncszemek kapcsolódásáról

Legelőbb is a programsorozat címéről. A Lánc-reakció esetünkben annyit tesz, hogy a meghívott vendég hívja meg a következő alkalom beszélgetőtársát, amikor mint „másodhegedűs” szintén jelen lesz. A „mellettem az utódom” esete tehát.

Esetünkben Czeizel Endre genetikus professzort Barabás Márton festőművész invitálta közénk. A kapocs, ami kettejüket összeköti, Barabás Márton végtag-, konkrétan kézhiánnyal született fia, Lőrinc. Neki és a családnak segített a professzor nevéhez fűződő Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány, hogy élhető életet élhessenek. Ami olyannyira sikerült, hogy Lőrinc többek között egy dzsesszzenekarban is játszik. Idővel ez az ismeretség kölcsönössé vált. Czeizel Endre zongorája fölött ugyanis egy preparált zongorakalapácsokból álló kép függ, aminek az alkotójára rákérdezve, Barabás Márton nevét kapta válaszul.

Nagyjából innentől kezdve követi a festő művészi pályafutását. Persze a professzor érdeklődése a tehetség és a belőle kibontakozó, többnyire művészeti vonatkozású talentum iránt nem ekkortól datálódik. Mindig is érdekelte a téma. Amit mi sem bizonyít jobban, mint a tehetségről írt könyve.

Az első generációtól az önelfogadásig

Czeizel Endre szakmája szerint nőgyógyász, szülészorvos. Az egyetem mellett kezdett el kutatóként dolgozott. Itt szembesült a végtaghiányos születésű, emberszámba nem vett gyermekek problémájával. 1965-ben engedte a politika a genetikával való foglalkozást, amin addig imperialista bélyegzőnyom díszelgett. Mivel tiltott volt, a két kimaradt generáció után ők számítanak az első generációnak, akiknek a „nagy öregek” hiányában nem volt kikre támaszkodniuk. „Cserébe” azzal a kettős hendikeppel is indultak, hogy a vasfüggönyön innen egy szegény országban kellett kutatniuk egy olyan területen, ami meglehetősen költséges. Czeizel hamar rájött, hogy mi érdekli igazán a genetikában: a magzatok egészséges világrajövetele és – a világon először – egy nyilvántartás létrehozása.

Minden 10 ezer szülésre jut 5 végtaghiányos. Ilyenkor a szülők érthető módon „a teremtés nagy veszteseinek” érzik magukat. A Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány fontos feladatának tekinti az ilyen szülőket, gyerekeket, családokat összetalálkoztatni. Mint sorstársakat. Akik egymással folyamatosan tartják a kapcsolatot, egymást kölcsönösen segítik. Három fő csoportja van a végtaghiánynak: 1. mintha levágták volna, úgy néz ki, 2. egy-egy páratlanadik ujj hiányzik, teljes kéz hiányzik, amit „fókakéz”-nek hívnak. Túl a fizikaiakon, lelkiekben is foglalkozni kell az így születő gyerekek családjával. Hogy olyannak fogadják el önmagukat, amilyenek. Mint a professzor mondta, „tökéletes kis ember”-nek. A jelentkező mindennapi nehézségek és a rájuk tett esetleges megjegyzések ellenére.

Több szép életpályát befutott emberről tudunk, aki ide sorolható. Elég csak a dongalábú Byronra vagy a hat ujjal született Adyra gondolni. A 25 ezer génünkből átlagban 5 hibás. Attól még, hogy valakin ez a hiba nem látszik, semmivel sem értékesebb ember, mint akinél ez szembetűnő. Nem könnyű nekik, de ha már megszülettek, akkor segítenünk kell őket. Fontos azonban tudni, hogy miről is van szó, hogyan és miként alakul ki ez. Itt lép be a genetika szerepe. Ma már tudjuk, hogy a génekhez vagy az örökléshez semmi köze. Az ismétlés kockázata a nullával egyenlő, de a lehetőség mindig fennáll, hogy bármi más ismétlődjön. Ez utóbbit kivédeni az igazi feladatuk.

Barabás Márton fiának személyes példája

Lőrinc sokat és szívesen járt gyógytornára és a 10-12 fős közösségbe. (A kórházat épp privatizálják – teszi hozzá az apa fanyarul.) Lelki és testi problémák kiküszöbölésével egyaránt foglalkoztak e falak között. De folyamatos kapcsolattartást, tanulást és térítésmentes nyelvvizsga-lehetőséget is biztosítottak. Lőrinc élt is vele. Annyira megszerette a sportot, hogy 9 évesen Révfölöpnél átúszta a Balatont és ép gyerekek között is nyert úszóversenyt. Most éppen síel. Itt a professzor megjegyzi, hogy a sport hasznosságát nem lehet túlbecsülni, a hiányával sokat veszít a gyerek. Érdekes kérdés volna a sport és a művészet átjárhatósága, önbecsülést fejlesztő volta. Visszakapva a szót, az apja elmondja, hogy Lőrinc épnek, teljes értékű embernek tartja magát. A környezete pedig olyannak, aki mindenkor példát mutat derűlátásból, optimizmusból, vagy ahogy nap mint nap kiáll a színpadra zenélni.

Igazolható művészi véna

És ez a pont az, ahol átlépünk a következő, nem kevésbé izgalmas témába. Az est folyamán korábban már elhangzott, hogy a végtaghiányos születés nem prognosztizálható a családi géntérképek alapján. A művészi véna viszont igen, az a tudományos szempontok alapján is dokumentálható. Sőt – mint Czeizel Endre megjegyzi a saját gyerekei kapcsán –, őket „nem lehet lenevelni a művészetről”. A géniuszok mindig izgatták a fantáziáját. Orvosként folyton a betegségekkel és a halállal foglalkozott, szüksége volt hát valami vidámabb témára. Ez lett aztán a múlt feltárására szolgáló tehetségkutatás.

Mindenekelőtt azonban különbséget kell tennie tehetség és talentum között. A tehetség pusztán lehetőség, ígéret a talentumra. Bartók Béla például valóra váltott tehetség volt, igazi talentum. Valaki lehet zenész, de géniusz csak nagyritkán. A családfa-analitikusoknak igazi kincsesbánya végigkutatni mondjuk Bach genealógiáját, akit 62 zenésszel találták rokonságban. Ugyanis több generáción át öröklődik a muzikalitás. Ez Erkelnél 8 nemzedéket számlál, Mozartnál és Liszt Ferencnél egyformán 3-at. Azaz érvényesül a piramis modell.

Genetikailag igazolatlanul

Ellenben a költők – mondhatni – a semmiből jönnek, József Attila és Petőfi egyszer csak felbukkantak. Ellen az már kevésbé meglepő, hogy a lexikonok 97 százalékban férfiakkal vannak tele. Azon egyszerű okból, hogy mondjuk 11 gyerek felnevelése mellett nehéz mással foglalkozni. Pedig érdekes volna az édesanyákban megbúvó tehetségnek alaposabban utánajárni. Sajnos, ez szinte lehetetlen a fenti százalékarány miatt. Tudósi talentumról ezzel szemben nem beszélhetünk. Békési György például svájci egyetemen kémikusként végzett, itthon fizikusi doktorátust tett. Majd postamérnökként dolgozott, mikor a hallás megértésén dolgozva megkapta az orvosi Nobel-díjat a fül kis csontocskái kapcsán. Persze az ilyen mérvű eredmények eléréséhez többnyire el kell hagyni az országot. A 16 magyar származású Nobel-díjasunk közül alig valaki kapta meg itthonról e címet. „Ez egy kripta, itt csak meghalni lehet” – idéz valakit Czeizel Endre, majd felteszi a költői kérdést, hogy érdemes-e így magyarnak lenni.

A pemzli vonatkozásában

Rátérve a festőkre, a professzor Derkovits Gyulát említi példaként, aki nagy kárára (mint József Attilát a költészetben) „a” Párt piktoraként tartottak számon. Az apja asztalos, ő maga tanulatlan, „ütődött” volt, aki csak három elemit végzett. A kortársak ugyan hamar felismerték a tehetségét, de hiába kapott római, majd párizsi ösztöndíjat, nem élt a lehetőségeivel. Később tébécés lett, aki – mint hírlik – gőgösségében egyszer egy gyárosnak pénzért nem adott el egy képét, de ingyen igen stb. A festők megítélése amúgy is annyira szubjektív – vallja a professzor –, hogy ha megkérdeznénk az embereket a 20 magyar legjobbról, a névlista kevés egyezést mutatna a jelenlegi nemzetközileg elismert festőinkkel. Moholy-Nagy László lehet talán a kevés ellenpélda egyike.

Különösen nehéz probléma meghatározni a 20. századi festészet nagyjait. Mert mást vár el egy, az ebben jártas ember és mást az utca embere. A reneszánszban e két igény még igen közel állt egymáshoz: szépen kellett visszaadni a képnek a valóságot. Később minél nagyobb tárgyhűséggel. A mögöttünk hagyott században meg mintha kimerültek volna a lehetőségek. Jöttek a mind absztraktabb művek és az izmusok sokasága. Czeizel Endre meg is jegyez viccesen, hogy furcsa ügy az, hogy míg az emberek nem értik a modern és a posztmodern vagy a már azon is túli művészeteket, neki elhiszik látatlanba, hogy létezik DNS, és úgy is néz ki, ahogy azt nekik leírja. Hogy valaki ma „mekkora” festő, azt a nemzetközi műkereskedelem dönti el. Ezért is veszik színesen a képzőművész növendékek az emigráns, New Yorkból, Hollandiából etc. jött vendégtanárokat oktatójukul. Hiába hogy tud mondani 5 magyar (névtelen) festőt is, aki felér egy Salvador Dalíval, innen, ebből a kis országból arra a porondra betörni rettentő nehéz.

Nemzeti jellegzetességek

Több országban kiadtak már könyvet a géniuszokról azzal az alapkérdéssel, hogy egymillió emberre hány jutott belőlük 1700 és 1950 között. Nem meglepő módon az osztrákok végeztek az élen: 3, 34-gyel. Mi a 17-ek vagyunk, Hollandiával holtversenyben. Lehetnénk sokkal jobbak is, ha nem volna a sok évszázada működő jelenség, az „agyelszívás”. A Habsburgok mindenesetre tudhattak valamit. „Nálunk Mohács óta szerencsétlenség géniusznak lenni – él a gyanúperrel Czeizel Endre. – „90 százalékukat elpusztítottuk, nem hagytuk őket élni.” Potenciálisan ugyanis mindenütt ugyanannyi az arányuk. Új szemléletre volna szükség, ami ekként szól: az emberek teszik naggyá a hazát. Magyarország legnagyobb természeti kincse a tehetség. Semmi más ehhez foghatónk nincs, amiből ennyit profitálhatnánk.

A géniuszok sajátosságai

Az est hátralevő részében a társadalmi, illetve a genetikai körülmények boncolgatásáról áttevődik a beszélgetés fő irányvonala a szellemóriások meghatározó személyiségjegyeire. Mindenekelőtt – tudjuk meg a professzortól – a tehetség nem elég, ha nem társul hozzá valami rögeszmés megmutatkozni vágyás, valami eltéríthetetlenül célirányos kreativitás. Ami odáig viszi el a Czeizel Endrét, hogy kimondja, amit maga is rossznak tart, ha igaz is, hogy „A géniuszok nem jó emberek.” Önzőek, erőszakosak, a meglévő ismeretekkel szemben szkeptikusak, kitartásukban nem ismernek se Istent, se embert. Nagy részük amúgy sem az élet napos oldalán ténykedik, és korán belehal a kiteljesedő hajlamaiba. Szomorú tény, de a boldogságból aligha, a szenvedésből annál inkább lehet művészet, például költészet.

Czeizel Endrét végül megkérdezik, hogy ki és miért épp ő lesz a meghívottja a következő alkalommal, április 26-án. Varnus Xavérre esik a választása. Ahogy mondja, furcsa ember, vállaltan homoszexuális, akit a zenei géniusznak gondol, és akinek az írásaiból sugárzik az elégedetlenség. „A magyar messiás ilyen” – teszi még hozzá.

Tőle idézve a témához kapcsolódón: „Igen, azt gondolom, hogy a tehetség ilyen fokán minden egyéb megbocsátható és feledhető – egyetlen zseni sem tud őrültségéből kifolyólag akkora kárt tenni az őt körülvevő világban, mint amekkora haszonnal jár a jelenre és a jövőre nézve munkája. Egyetlen zseniről nem tudok, aki művészetével ne fizette volna ki, vagy ne fizette volna túl az emberiségnek a számlát, dühében akárhány ablakot tört is be, alkoholizmusában akárhány báltermet hányt is végig, léhaságában akárhány visszafizetetlen kölcsönt hagyott is maga után, s bujaságában akárhány szüzet rontott is meg. A művészek törött szárnyú angyalok, kik ha akadozva és sok kitérővel, de mégis az Isten felé tartanak.” (Isten majd megbocsájt: az a mestersége, 1998)