"Indulási oldal" kiállítás az MMIK-ban

Differenciaszámítás

Ha megkaparjuk a felszínt, mindig előtűnnek a visszásságok – mondá a fürkészkedv, polgári nevén illemtelenség. Így van ez ezzel a kiállítással is, ami elvileg a pályakezdés előtt álló BDF rajzszakos hallgatóknak zengi a dicsőségét május 14. és június elseje között. Ehelyett a kiállító 20 alkotó közül csak 3 végzős. Elbeszélgetve a főiskolán néhány idén diplomázóval, többen tárják kétfelé a kezüket, hogy ha hallottak is valamilyen ilyen tematikájú kiállításról, pontosabb információk hiányában el is feledkeztek róla. Bár a többségre ez sem jellemző.

Tanszékfali plakát, csoporttársi és oktatói figyelemfelhívás hiányában e sorok írójától szereznek tudomást róla. Vagyis a rajzszakos hallgatók sem szentek az egymás közötti akadozónak tűnő párbeszéddel. Mindenesetre kiderül, ez, a végzősök jelesebbjeiről csoportképet adó tárlat még csak most kezd tradícióformát ölteni a tavalyi utáni idei második körrel.

Előjáró beszéd

A Polgár Csaba iparművész, egyetemi tanár által mondott vernisszázs megnyitóbeszédében kapunk egy gyorstalpalót a tavaly életbe lépett bolognai felsőoktatási rendszer lehetőségeiről és hogy milyen előnyökkel jár a rajszakosok szempontjából a BDF csatlakozása a soproni egyetemhez. Ez mind szép és jó és egy tanáremberhez illő ismeret, csak éppen pályakezdés előtt állók szempontjából eléggé csak indifferens, hogy miként alakul fényessé a jövendő a részükről hamarosan az „egykori” jelzővel illetendő főiskolájukban. Később majd talán, ha egyszer kellő papírokkal a pakkjukban jönnek vissza tanítani e falak közé. Ám az nem holnap lesz. E beszéd megszólítottjai inkább a jelenlévő, még nem idén végzők lehetnek, akik majd a diplomájuk megszerzése után még „túlóráznak” két évet a mesterképzésben. Ámde e kiállítás – a nevében legalábbis – nem róluk szól.

Rasperger József már sokkal tömörebb, lényegre törőbb. Tóth Csaba festőművész, tanár és a kiállítás szelektora nevében is megköszöni az alkotók munkáját. Tudja persze – halljuk –, hogy többek Szombathelyen csak „átutazóban” voltak és a négy év letelte után, zsebben a diplomával esetleg majd más városokba veti őket a sors. Reméli azért, hogy hasznos tapasztalatokkal gazdagodtak itt. A helyzet persze ettől továbbra is faramuci – gondoljuk immár mi. Van ugye a kiállítás neve (számszerűleg: 20), akikhez szólnia kell és a tartalma (számszerűleg: 3), akikhez szól. Vagyishogy a kiállítás aligha mondható reprezentatívnak, mondhatni: ezen méltóképpen idevágó szavak nem éppen a célközönsége előtt hangoznak el. Ettől persze még, gondolom, lehetnének többen is a saccra harminc – többségében gyorsan elillanó – fiatalnál.

Ami szép, az kép

Hanem hagyjuk a vesszőparipa-fonást másra, nézzük inkább magát a kiállítást. Kanttal tartva („A szép az, ami érdek nélkül tetszik.”) és a saját katasztrofális rajzkészségemtől se nagyon segítve járom végig a termeket. Különösebb műelemzésbe nem bonyolódva bele, rábízom magam egy idegenvezetőmül fogadott rajzszakos lányra. Kérdésemre, hogy mit tart a kiállítottak közül a legjobbnak, Szolnoki Szabolcs több, emberekkel teli szombathelyi helyszínt is megörökítő festményeit (Piac, Piacon, Biliárd, Emberek stb.) adja válaszul. Ám ha a bevallott pártatlanság bocsánatos bűnét mégis a lelkére venné, akkor Bergendi Nikolett akvarellje mellé tenné a négyzetfoglaló ikszet.

Belemelegedve a szubjektivitásba, Vajda Tamás jobbadán férfiközpontú munkái és tanulmányai művei előtt a lány beszélni kezd a modellrajzolás nehézségeiről. Beavat, hogy milyen nehéz iskolán kívüli ideális körülményeket teremteni hozzá, és hogy a kollégiumi szoba ebből a szempontból kész rémálom, ellenben otthon már valamivel jobb a helyzet. Ahogy magyaráz, avatott szemmel az egyik rajzon még hibát is talál, de nevetve a lelkemre köti, hogy ne írjam le, pontosan mit.

Még kér a kép

Át a másik terembe. Garas Ágnes táncosokat ábrázoló fotói láttán elmondja, hogy kétségtelen, szépek, profi géppel és profi beállítással készültek, mégis tudnom kell, hogy a fotó mint műfaj a művészetek hierarchiájában alatta áll a rajznak és a festészetnek. Aradszki Gergely haláltematikájú számítógépes grafikái (pl.: Jim Beames üvegben itt-ott foszló csontú fiú) megint egy másik alkotásbéli hozzáállást képviselnek. A kísérőm véleménye szerint külön kéne venni a többitől, mivel ez a technika a kreativitásnak annyira másmilyen aspektusaira helyezi a hangsúlyt, mint a klasszikus értelemben vett képzőművészet egyéb itt szereplő alkotásai.

Kapok aztán magyarázatot Polgár Gábor monotypiáiról is, hogy hogyan készülnek általában az ilyen képek és hogy ezzel szemben az előttünk lévők miben térnek el a „dogmától”. Szerinte izgalmas lett Farda András „Tárgyak” című festménysorozata is a nyitóteremben, amin azonos méretű kulcsok, csont alakú kutyaeledelek, tollak, ceruzák és egy rikító kapszula látható.

És ami még, de nem utolsóképp

Saját turistai kútfőből Kovács Andrea japánkertes dolgai fognak meg leginkább a maguk egyszerű tárgyiságukban, ahogy foglyul ejtik a növényit. Plusz öröm a régi ismerős, Vasadi Péter (alias VangSo) versével találkozni: A kertet szokni kell.

És persze ott van még a terem origójában a lány cserepes-fonalas-drótos Fiktív műtárgya is. De említeném Rohonda Ildikó csücsörítő tarkaságú „Szuperegó”-ját is a tőle gyökeresen elütő hangulatú és témájú „Árkádsor” mellett, ami Benede Ágnes munkája. Vagy éppen Farkas Milán könyvként lapozandó „n” betűs tanulmányát a Nő alakváltozásiról, ahol ezen egy betű grafikai alakulása elegendő megjeleníteni vagy harminc nőtípust, legyen az akaratos, alvó, femme fatale, művésznő, nagyi, Mona Lisa etc. Vagyis nem feltétlen kell szégyenkeznie annak sem, mint e sorok írójának, akinek az írott szó marad egyedüli kifejezőmódul.