Kicsit buli, kicsit komoly - A lehetőségek éjszakája a képtárban

Lehet, mert a múzeumok éjszakája „a lehetőségek éjszakája” a képtárban, azaz bárkinek lehetősége volt részt venni egy csoportos tárlaton. Az ötlet onnét jött, hogy egy fiúgyermek óhajtását tolmácsolták szülei Gálig Zoltánnak: szeretne a Szombathelyi Képtárban kiállítani. Lehet, bólintott rá Gálig Zoltán, és már meg is volt a múzeumok éjszakai program, „kicsit komoly, kicsit buli”. Eddig csak a Szántó Piroska-ház kapcsolódott bele a pesti eseményekbe, és ezt (Gálig is elismeri) joggal nehezményeztek Szombathelyen néhányan.

A begyűjtés reggel tízkor kezdődött, zsűrizés nem volt, a művek érkezési sorrendben kerültek ki a falakra. Lányom például nyitásra vitte osztálytársaival együtt a cuccot, az Alon egyik bloggere, elismert alkotó, festményei ekkor már elfoglalták méltó helyüket, estig még jó százötven alkotás jött össze úgy ötven kiállítótól.

Azt nehezen lehetett kiszámítani, hogy kik hoznak műveket, de Gálig Zoltán örömmel nyugtázza, hogy jó néhány „nagy névnek sem derogált műkedvelők mellé tennie a képét. Így aztán nagyon változatos, izgalmas tárlat jött lére, sokféleség, amely néha megmosolyogtató, néha nagyon komoly. Vannak, amelyek nagyon tetszenek, az se kizárt, hogy lesz olyan alkotó, aki jelentős lesz később, vagy már most jelentős, csak én nem tudok róla – mondja a direktor. Ennek a tárlatnak meg pont az a veleje, hogy tudjunk róla, amit csinál a szomszéd – az eredmény néha nagyon meglepő. Annak kellemesebb értelmében, azaz az ember csak bámul, hogy mik nem jöttek itt össze, mennyi ember tudja kézzel szépen kifejezni, mit gondol a világról, vagy legalább hogyan látja.

Az egyik ismert alkotóval elegyedünk beszédbe, fotós, és azt mondja, kevés a tér arra Szombathelyen, hogy az ember megmutassa az alkotásait, pedig nem magának dolgozik a művész. Ő most kocsmákban állít ki, ott legalább sokan látják. Meg az nyitva van sokáig, mert ki a csuda ér rá a délután ötórai zárás előtt bármely múzeumba, galériába betérni.

Most viszont kihasználják az alkalmat az emberek, háromgyerekes család épp Várnai Valéria képei előtt varázslódik el, mások Jozef Bernhardt vásznai előtt róják a köröket, vagy a képtár állandó kiállításának falai között csodálkoznak rá a 20. századra, de leginkább arra, ami kincs itt abból összegyűlt. (Ez utóbbi jó félnapos, kiadós program.)

Az éjszakába nyúló, sajátos hangulatú bolyongást a képtárajtó elé kitett sörpadokon pihenjük ki, sörök, hús borok, mézespálinkák, no meg egymás társaságában, mindenki ráér, mindenki trécsel, szóba kerül a Blum-ház, meg az épp aktuális skandalum, azaz a szimfonikusok esete a ralival.

A látogatók számáról nem készül statisztika, de állandó a jövés-menés. A helyi kultúrélet potentátjai közül senki nem néz be, nem mintha hiányoznának, de nem ártana, ha ők is képben lennének néha.

Bekukkantunk az aktrajzoló kurzusra, ahol amatőröket instruál Némethy Balázs, innét már a képtár munkatársa riaszt vernisszázsra, a Puk-csoport is felfüggeszti a zeneszolgáltatást.

Hogy a kiállítás ad hoc jellegét semmi ne zavarja meg, az ajánlást arra az emberre bízzák a szervezők, aki a képtár tövében legelőször szembejött velük, úgy háromnegyed tizenegy tájban. Így került a képbe Parányi úr, a Bercsényi iskola kémiatanára, aki valóban keresetlen szavakkal nyitja a tárlatot: a művészet mindenkié.

A vásárlási utalványokat pedig a Szimfónia kávézó üzletvezetője, Kati sorsolja ki a kiállítók között. Simonyi Ferenc, Pósfai Dániel a nyertesek, valamint a Borsfai Dániel -Varsányi Márton - Orosz Ádám -Tóth Levente bolyais alkotó team. A díjat Biczó Antal, a tanáruk veszi át, aki, amikor a növendékei teljesítményét méltatom, azt mondja, hagyni kell őket rajzolni.

Még egyszer körbefutnám a kiállítást, lejegyezni, kik is voltak a legjobbak, mármint, hogy szerintem, de aztán hagyom. Ezzel egyetért a házigazda is, mert ebből úgyis csak az lenne, mint máskor, sértődés, művészlelken ütött sebek nyalogatása, erre tehát most nem adunk esélyt. A lehetőségek „éjszakája” egy hétig tart, most már nappal. De úgy is jó.