Mediterrán égöv - Szentivánéji mulatságok a Csónakázótónál

Odafelé tartva

„Mit mondott az unokád? Igen, ez egy kacsalábon forgó városháza” – hallom a Fő téri ékszerüzletes sarkán. Szerintem inkább monitorra hasonlít, de jó felvetésnek tűnik az előbbi is. A megyeházánál egy, a hamarosan a múzeumok éjszakájának ünneplésére a Képtárba tartó ismerős kérdi, hogy merre a hova. Szentivánéji vigaszságok, fotóval mellékelt cikk végrehajtási céljával, de majd felétek is felbukkanok – válaszolom. Dátumozd át a tavalyit, írd át a zenekarneveket és gyere hozzánk! – áll elő a kézenfekvővel. Ezen összenevetünk, aztán ki-ki a maga útjára lép. Jómagam ki a Csónakázótóhoz.

Talán még elérem a Rimbaud „rock’n roll zenekar”-t, akik a kamaszköltő nevével csalogatnak. „Bort, bort a nemtelen mámorok asztalára!” – tolul a számra, meg hogy: „Mentem, két öklöm két ronggyá rohadt zsebemben. A köpeny vállamon már eszmévé szakadt.” Bár ez utóbbi inkább Cseh Tamás már. Mindegy is, ezennel nem derül fény a kötődésük milyenségére a név eredeti gazdájához.

Rezelés és sörvétel

Helyette a Szombathely Város Fúvószenekara szolgáltat háttérzenét a kolbászevéshez, sörhörpöléshez és a kistermetű kutyák fűben örömködött gömbölgéséhez. Addig is, míg a zenéhez a hozzá illő látvány nem társul, a már üzembe helyezett pörgő-forgó, emelkedő, majd a magasból aláhulló masinák jelentik az első viszonyulási pontot. Mármint a fiatal anyukáknak-apukáknak, akik ameddig a nagyszülők elkolbászolnak a sörszagú asztalok mellett, ők a gyerkőcöket próbálják engedelmességre bírni a mértéktartás dolgában. „Már megvetetted velem azt a másik mifenét is, az sem kellett aztán. Gondolod, hogy majd még egyszer is?!”

Hja, nem könnyű kenyér ez. És ha már, akkor a régről eredeztethető ír-magyar barátság emlékére az ír Kilkenny sörre fizetem be magam. Mindig röhögnöm kell ezen a néven, ami lazán lehetne a South Park szlogenadó fő támogatója. Hanem az öröm nem bizonyul túl tartósnak, és egyáltalán nem csodálható, hogy alig látni az asztalokon a kávéval kevert malátalét: az ezresemből visszajáró nem telik. Épp ennyi az annyi.

Számfejtés és fülcsikland

Okés, irány a rezesek színpadlása. A padosított rét hátsó traktusában leülök egy nagyi-unoka duó mellé. Alighogy habos lesz a bajszom, élénk vitába kezdenek, hogy ez a fúvósokra áttett alapdallam bizony a Padlás záródala. Hagyom őket meggyőzni egymást, hogy ez minden kétséget kizáróan, mérget vehetőn és tényleg az, aztán már elő kell állnom a helyes válasszal, hogy ez az „It's a Wonderful World” Louis Armstrongtól. Ennyiben maradunk. Ahogy levonulnak a fehéringesek, jön a Savaria Judo Klub.

A unokai posztú kissrácnak több se kell, sasként lendül előre a mesteréhez. Egykettőre megtelik a feltataminozott színpad hasonféle ifjoncokkal és néhány évvel idősebbekkel is. Különböző eséstechnikák, átdobások, védekezések kerülnek elé. Szép és jó dolog ez, de – a kamerázandó saját kölök hiányában – túl hosszan nem köt le a dolog. A mester nyomkövető kommentjei annál inkább derűre hangolnak. Lehet ugyan (sőt kétségtelen), hogy kiváló abban, amit csinál, szókincsileg mindesetre nincs nagyon elengedve. Viccesen félbeharapott mondatok, „dobott egy dobást” jellegű kellemetességek csiklandozzák az erre érzékeny füleket.

Celebre ütemezés

Snitt. Lelépek a Képtárba az ott zenét művelő baráti körhöz. Aztán az inga lendül egy újabbat és megint a Csórakázótónál találom magam. Az FM Zer0 törzsi ünnepségeket idéző tamtamját már Stephen Dedalus sétányról hallani vélem. Mindezt ilyesmik okozzák: derbuka, djembe, tam, csörgő plusz szaxofon és basszusgitár. Épp két hete láttam őket Sárvárott, de azért kissé bánom, hogy alig egy számot hallok csak tőlük. Átszereléskor megyek egy kört a környéken.

Mintha a kontinentálist becseréltük volna a sokkal szerencsésebb csillagzat alatt állandósult mediterrán égövre. Embersokaság végig az úton, útpadkán valami leszállított árú karnevál juttat az észbe. A vidámpark részlegnél nézem a dodzsempálya hátuljába festetteket: egy sportkocsi, egy celeb, egy sportkocsi, egy celeb etc. Kylie Minogue, Eminem, Britney Spears. Közben azt érzem, hogy köztes korosztály vagyok, aki egyrészt már kinőtt ebből jó régen, másfelől meg még, mert nincs, a gyerekét sem hozza ki még ebbe a csillogó-villogó tarkállatosságba.

Castro banánt eszünk

Ha azt olvasod valahol, hogy Ocho Macho presente Viva Cuba – „Poprockjazz-skaregg[a]elatin” koncert, akkor jó, ha tudod, hogy ez a cumó nem feltétlenül vájja ki túl mélyen a füljárataidat. Ám ettől még bőven szórakoztató tud lenni az ilyesmi ilyenkor, midőn szentté avatjuk az Ivánt. Zenészeink nem is hazudtolnak, hozzák a többi említett stílussal felcicomázott latint. A közönség meg enged a táncos kedvének és közévész a forgatagnak.

Kicsit még hallgatom, illetve nézem, ahogy Babilont emleget az énekes spanyol körítéssel, és ahogy mozgásilag is mindahányukról átjön az átélt profizmus, azazhogy mindent betéve tudnak Ricky Martin videoklipjeiről. Részemről ennyivel nyugtázódik is a Csónakázótó környéki banzáj. Az éjfél tűzijátékot már a Képtárból hallom.

Képtári fotók a szerző blogján

Kapcsolódó anyag: Kicsit buli, kicsit komoly - A lehetőségek éjszakája a képtárban