Kutyás történet írni roppant veszélyes vállalkozás, cudarul bele lehet futni valami százszor megírt közhelyszerű példázatba. A Timbuktu kutyás történet, de Paul Auster magabiztosan kikerüli a buktatókat, hogy egy fájdalmasan gyönyörű regénnyel ajándékozzon meg minket, csak úgy csuklóból.
Paul Auster a kortárs amerikai irodalom egyik legismertebb alakja. Európában különösen népszerű, ami nem is nagy csoda, lévén írásai némileg elütnek az amerikai regény fő áramától; kevéssé koncentrálnak társadalmi vagy művészeti kérdésekre, sokkal inkább a racionalitáson kívül eső területekre, érzelmekre, álmokra, szimbólumokra, félelemre, káoszra.
A Timbuktu egyébként nem is igazi Paul Auster-könyv. Nemcsak terjedelmében marad el a Magyarországon is jól ismert korábbi sikereitől (New York trilógia, Holdpalota, Mr. Vertigo), de jóval kevesebb tekervényes gondolati, filozófiai bogoznivaló van benne, mint az említettekben. Mintha az író lazítani akart volna a „nagy művek” után, kiült volna a kertbe a fa alá a szövegszerkesztőjével, belenézett volna kedvenc kutyája szemébe, és írt volna csuklóból egy ilyen történetet, ösztönösen, lazán, amely aztán evégből kifolyólag kellőképpen olvasmányos lett, mégis magán viseli egy zseniális író minden erényét.
A sztori így nincs túlságosan túlbonyolítva. Emberi főhőse egy Willy nevű csodabogár, öntörvényű csavargó, meg nem értett költő, aki – miután a télapó kiszól neki a tévéből - később kissé be is kattan és prófétává lesz. Ott kapcsolódunk be az események menetébe, amikor Willy már rossz állapotban van, vért köp, végét járja, ezért elhatározza, még halála előtt új gazdát keres egyetlen igazi társának, Csonti úrnak, az öreg korcs kutyának.
Vállalkozása kudarcba fullad - miért pont ez sikerülne életében? -,s megkezdődik Csonti úr menetelése Timbuktu felé, amely Willy meséiben nem azt a bizonyos afrikai várost takarja, hanem a lelkek élet utáni gyülekezőhelyét.
Csonti úr magára marad tehát a világban, próbál valahova tartozni, s Willy tanításait követve új gazdát keresni magának. Találkozik brutális és kedves gyerekekkel, üldözik és majdnem otthonra lel, hogy aztán egy autópályán átkelve mégis megérkezzen Timbuktuba. A történet teljesen reális, mondhatni abszolút hétköznapi, ami teljesen egyedivé teszi, az a nézőpont. Az eseményeket a kutya szemszögéből látjuk, aki érti a beszédet, sőt ugyanolyan szinten gondolkodik, mint az emberek, de mégis „kutyául”, azaz valahogy másként. Biológiailag és logikailag persze nonszensz az egész, de néhány oldal után egész hihetőnek érezzük ezt a különös kutyaperspektívát, s eszünkbe sem jut, hogy kételkedjünk mindebben, pedig ha alaposan átgondolnánk, egy felnőtteknek szóló mesét olvasunk.
Bár sem a nemzetközi, sem a hazai kritika nem fogadta osztatlan lelkesedéssel a regényt, nekünk nem feltétlenül kell osztanunk a sok frusztrált ítész véleményét. A Timbuktu mindenkinek kínál valamit. Mindenekelőtt szentimentalizmussal határos súlyos érzelmeket, így akár pár könnycsepp is lecsoroghat az orcán, ha nem vigyázunk. Aztán itt vannak a kutya-, macska- és egyéb állatrajongók, akik beleshetnek ezen élőlénytársak fejébe, azzal az ígérettel, ha nem is valóságot, de mégis valami lényegest kapnak. Végső soron nem csalódnak a nagy mélységeket keresők sem, Paul Auster nekik is tartogat valamit. Ha nem is áll össze egy egységes világnézetté Csonti úr szépségesen egyszerű története, zsigerekig ható igazságokat kapunk az emberekről, magányról, boldogság- és szeretetéhségről.
Az biztos, hogy nem szerencsés a Timbuktu alapján megítélni Paul Auster világát, de bemelegítőnek és étvágygerjesztőnek megteszi. Melegen ajánlott egyszerű de hatásos érzelmi üzemagyagként is.
Paul Auster: Timbuktu
Európa Könyvkiadó, 2002
Fordította: Elekes Dóra
191 oldal