Zenei felhozatalában és helyszínében is formabontónak bizonyult az idén első alkalommal megrendezett Balatone Fesztivál, amely szinte semmi formában nem igazolta előzetes aggodalmainkat. A beharangozott retró hangulat helyett egy igencsak kulturált zenei hétvégét töltöttünk a tónál. Két és fél nap krónikája.
A zánkai úttörők nyomában
A kissé mandineres egyéni szervezésből adódóan csütörtök délután helyett péntek reggel érek a bejárathoz, ami főként a retró-élmények befogadására van hatással. Csütörtök ugyanis erős visszatekintő eseményekkel indult, mint például a fesztiválozók 6 illetve 12 pontjának kihirdetése, koncertügyileg pedig a KFT, az Irigy Hónaljmirigy és a Bikini, melyek elmulasztása miatt különösen nem fájt a fejem, a retrót pedig realistább formában pótolom.
Először is hosszan elbeszélgetek szállásunk gondnokával, aki megnyugtat, hogy Zánkát még nem adták el, ami jó, mert így a hazai alsóközép még ide tud jönni, viszont rossz, mert fejleszteni kellene, amire viszont nincs pénz. A tábor teljes kapacitása cirka háromezer férőhely, amin csak addig csodálkozom, amíg nem kezdem el bejárni a műveleti területet.
Kérném tisztelettel, irdatlan méretű ez a hajdani úttörőtábor, a kommunisták nem aprózták el, megadták az úttörőknek, ami jár. A saccra fél kilométer széles telek körülbelül egy kilométert nyúlik bele a part menti dombos, erdős részbe. Ami a természeti környezetet illeti, az szinte hibátlan, nyírt és öntözött fű, gondozott parkok, ligetek, sétányok örvendeztetik a szemet, az épített létesítmények azonban kíméletlenül felidézik a szocializmust, enyészetnek indult vakolatokkal, rozsdafoltokkal, sötét menzákkal, málladozó betonú hajdani alakulótérrel és egy komplett úttörőstadionnal, ami szerencsére nincs az ebek harmincadján, sőt. Az egész tábornak van egy olyan hangulata – hasonlóan a magyar egészségügyhöz – hogy mindezt csak az itt dolgozók dacos munkája tartja életben.
Meglehetősen furcsák a mindenhol felbukkanó orosz nyelvű feliratok és komplett diákcsoportok is, talán a szüleik elbújtak itt anno az utolsó turnusok alatt, és ők itt, a zánkai úttörőtábor egyik árnyas szegletében, a csak orosz csoportoknak fenntartott menza (tényleg van ilyen!) ételein nőttek fel.
Mivel világéletemben utáltam sátorozni, fesztiválon meg végképp, lendületből le is teszteljük a jelenleg gyerek és ifjúsági centrumként működő létesítmény úgynevezett nyári épületeit, amelyek 700-800 méter messze vannak a fesztivál színhelyétől. A kétágyas szobáért két éjszakára 14 ezer forintot fizetünk, ami nagyjából megfelel az ár/érték aránynak. Az épület viseltes, a szoba egyszerűen berendezett, de tiszta, alvásra és olvasásra vígan megteszi.
A Balatone külalakja
A fesztivál annak környezete nélkül nehezen értelmezhető, ugyanis szimbiózisban él az említett ifjúsági központtal. Területe kerítéssel van leválasztva, de – mondjuk a Szigettel és a Volt Fesztivállal ellentétben – a szállások és sok minden a kerítésen kívül esik. Első érzésre ezért szűkösnek és zsúfoltnak, kissé vidámparkosnak tűnik, de aztán később kiderül, hogy a kisebb alapterület nem zavaró, sőt egyáltalán nem hátrány, hogy a színpadok és sörözők közti folyamatos vándorlás során nem kell ezer mérföldeket gyalogolni és hajnalban vízhólyagokat lyukasztani.
Legjobban a low-budget effektus miatt féltünk, mert sajtóhírek szerint a Balatone Fesztivált nagyjából harmadannyi pénzből hozták ki, mint az ugyancsak első alkalommal debütáló riválist, a Zamárdiban megrendezett Balaton Soundot.
Ettől függetlenül cseppet sem érezzük spórolósnak a dolgot, még részleteiben sem, aki járt már ilyen fesztiválon, az tudja értékelni a tényt, hogy még a harmadik napon is vígan használhatók a nyilvános vécék, a fűről különítmények folyamatosan szedik a söröspoharakat, biztonsági emberből meg annyi van, hogy a zenekarok nagy része bőven kiegyezne egy ekkora nézősereggel.
A vendéglátó-ipari egységek előtti sorok is könnyen abszolválhatók, amúgy ezen a téren is kétségtelenül igaz a kulturált jelleg, és mintha részegen eső-kelő fesztiválozó embertípusból is jóval kevesebb lenne a szokásosnál, aminek egyféle magyarázata lehet, hogy a vízpart napközben komoly alternatívát jelent az ábécében vásárolt kannásboroknak.
A Balaton ugyanis itt van, a víz ingyenes és meleg, ami láthatóan még a hardcore punkoknak is megmozgatja a fantáziáját, érdekes látvány, ahogy nagy, színes tarajjal ülnek a parton, a háttérben meg vitorlások ringatóznak a hullámokon.
Színpadok és egyéb helyszínek
Az inkább jelzésszerűen kivonuló civil és egyéb szervezetekről – krisnások nélkül nincs fesztivál – most eltekintenénk, ők szerényen meglapultak a kerítés mellett, inkább koncentráljunk arra, hogy fesztiválon egy nagyobb, két közepes és számos kisebb színpad nyomja permanens a programokat, 95 százalékban zenét.
A Viva nagyszínpad és a határozottabb gitárzenéknek otthont adó, a DeWalt szerszámgyártó által szponzorált színpad a korábbi konvenciókat követi, nem így a Café, amely nemcsak azért érdekes, mert a fősodortól távolabb eső zenéket is színpadra állít, hanem mert egy cigarettagyártó multi szponzorálja, ezért az ajtóban ott a figyelmeztetés, hogy csak tizennyolc éven felülieknek. Mi tagadás, először furcsa gondolataim támadnak, mi is zajlik a kéken derengő sátor belsejében. A bejáratnál szigorú ellenőrök őrzik, nehogy kiskorúak is lássák a bent levő cigarettareklámokat, a fotósoknak extra nyilatkozatot kell aláírniuk, ha bent is dolgozni akarnak. Bent pofás enteriőr és kényelmes párnák várják a nézőket, amiből kimaradnak mondjuk a 30Y tinirajongói, akik bánatukban a kijáratnál hallgatják a zenét - közben cigiznek.
A trükkös cigarettagyártó mellett az Unicum is kitesz magáért, egy érzéki színekben pompázó, táncoslányokkal és kisebb koncertekkel turbózott kamionnal. A Borsodi sátra is kellemes hely, nemcsak a nagy kapacitású söntés, de a sorokban álló, főként unplugged és jazzes beütésű koncertek miatt, ahol Sziámi - a Sziget egyik fő arca – jazz-zenekarával történetesen akkor kap időpontot, amikor a nagyszínpadon a Kispál és a Borz játszik. Nemcsak mi választottuk az utóbbit.
Ami a zenét illeti
Fogalmam sincs, hogy a szervezők hogyan állították össze a fellépők listáját, mennyire a költségvetési kényszer, mennyire a tisztán üzleti és egyéb szempontok játszottak szerepet, de a végeredmény igencsak eklektikusra sikeredett. Az angliai nagy fesztiválokon is gyakorlat, hogy a szaksajtó által hájpolt zenekarok mellett meghívják a tömegmédia által sztárolt csapatokat is, Magyarországon azonban ennek még nincs igazán gyakorlata, és a helyzet is alapvetően más. Így aztán a bulvársajtóban sűrűn, a zenei szakirodalomban annál ritkábban előforduló Dorina neve meglehetősen furcsán mutat mondjuk a 30Y vagy a brit drum and bass-sztár Dillinga mellett.
Itt jön a képbe a szombathelyi No Thanx tinizenekar is, amely szintén fellépett a fesztivál nagyszínpadán, de mivel – stílszerűen – matinéidőben, mi csak a szobánkból, félálomban halljuk a csapatot, amely a fesztiválközönség általános csesztetni való céltáblája. A kétes hírnevet a srácok valószínűleg nem is annyira a tizenkettő-egy-tucat dalaiknak köszönhetik – végül is ízlések és pofonok különbözőek, nekem személy szerint a Zanzibar vagy a Ladánybene 27 még náluk is mérsékeltebb zenei izgalmat okozott -, hanem annak a marketinggépezetnek, amely ezt a produkciót a bulvármédia segítségével próbálja betolni egy ettől nagyon különböző világba.
A történet pikantériája, hogy a No Thanx-et a magyar alternatív zene egyik kulcsfigurája, Lovasi András, a Kispál és Borz frontembere védi meg péntek este, mondván, ne bántsa már mindenki őket, ez egy szabad ország, ahol mindenki alapíthat kft.-t és zenekart. Lovasi amúgy fehér kempinggatyában virít és láthatóan elemében van. Mindenekelőtt megállapítja, hogy milyen szerencse, hogy ebben a baromi melegben nem Rolling Stones-on vagyunk, amire Kispál András csendes meglepetéssel kérdezi: „Miért, ma van?” A Keith Richard -Kispál András párhuzam amúgy többször is előjön az este, módfelett ironikus felhangokkal. A zenekar mögé közben folyamatosan videoanyagot vetítenek, nekem ez Kispáléknál újdonság.
A Tankcsapda hozza a szokásos szombati teltházas főműsort, nem az én zeném, de értem a népszerűség okát, nem úgy mint a nagy külföldi sztárvendég, az Asian Dub Fundation esetében, amely kétségtelenül professzionális koncertet ad, divatos, de számomra reménytelenül üres politikai frázisokkal. „Are you ready to take back the power?” – kérdezi a fellépésért nyilván súlyos milliókat leszámlázó énekes, én meg ott állok Borsodival a kezemben sültkolbászos előtt. Ja, kész, nyilván.
Így hát átsétálunk a roppant színpatikus Sierra kocsma közelében felállított De Walt színpadhoz, ahol ugyanebben az időben ad roppant korrekt koncertet az MTV-s népszerűsége csúcsán már alaposan túllendült amerikai Dog Eat Dog. Négy szimpatikus, közvetlen srác, ők Borsodival a kézben nem akarják megváltani a világot, csak egy zúzós, ugrálós koncertet akarnak adni. Sikerül. A megmaradt sört szétosztják a hálás közönségnek.
Bár lenne mit, a több tucatnyi egyéb koncertet nem részletezném, viszont mindenképpen érdemes megemlíteni az a fiatal, törékeny hölgyet, akinek a nevét nem tudom, de aki a Red Baech Boutique-ban a dj-pult mögül olyan süvítően karakteres brutál-elektro-anyagot nyom péntek éjjel, hogy még néhány metálos is megdermedve hallgatja a sátor előtti nyugágyakban.
A MÁV besegít a retró hangulatba
Vasárnap reggelre már kezdjük elfelejteni a retró hangulatot, amikor hirtelen újabb segítő érkezik: a MÁV. Nem tudom, a cég az utóbbi időben mennyit költött informatikai fejlesztésekre, mindenesetre a hölgy a pénztárban még a régi ismert menetrendből vadássza elő, hogy Szombathelyre kétszer kell átszállni, a négyórás út pedig több mint kétezer forintba kerül.
A zánkai peronon öt-hat újabb vasutas ül körül egy asztalt, új MÁV-Start pólókban, azért, hogy – ugyancsak papír alapú menetrendekből – felvilágosítsa a fesztiválozókat, akik haza akarnak menni. Mivel azok már régen tájékozódtak az internetről, sok dolguk nincs, csak ülnek, ahelyett, hogy mindegyikük a kézbe venne egy Domestost, és nekiállnának fertőtleníteni a Budapest-Tapolca járatot, amelyre felszállunk, és amin félelmünkben fotózni kezdünk.
A vonat már a második megállónál jócskán késésbe keveredik, de mivel a csatlakozó vonatunk is, ami szintén gyorsvonat, és szintén minden szilvafánál megáll, így nagy baj nincs. Megállapíthatjuk, hogy Zánka szelleme mégiscsak tovább él, csak tudni kell, hol keresni.
Képek a Balaton Fesztiválról