A bánsági élménybeszámoló második fejezete vízközeli élményeket idéz, néhol deja vu, máshol inkább sikamlós, persze csak az eső meg a meredek partfal miatt. Láttunk várkastélyt a Kárpátokban, magyar szenteket bizánci stílben, meg struccot a Turul panzióban. .
A bánsági élménybeszámoló második fejezete vízközeli élményeket idéz, néhol deja vu, máshol inkább sikamlós, persze csak az eső meg a meredek partfal miatt. Láttunk várkastélyt a Kárpátokban, magyar szenteket bizánci stílben, meg struccot a Turul panzióban. .
A bánsági élménybeszámoló második fejezete vízközeli élményeket idéz, néhol deja vu, máshol inkább sikamlós, persze csak az eső meg a meredek partfal miatt. Láttunk várkastélyt a Kárpátokban, magyar szenteket bizánci stílben, meg struccot a Turul panzióban. .
KettévágvaMár a Duna partján tesszük meg a maradék húsz kilométert szállásunkig, a dunaorbágyi Duna Csillaga, illetve a La Pont panzióig, amely kettő szállodácska nemrégiben még egy volt, de a tulajdonosok összevesztek, és az épületet kettévágták, melynek következtében csoportunk is két részre oszlik. A menü persze ugyanaz a két konyhán. Nem főztek rosszul.
Annyit azért megjegyeznék itt, hogy ott ugyanolyan valószínűséggel fordul elő heveny bélfertőzés ott, mint itthon 36 fok melegben, ezért nem árt a mellékhatások elkerülése végett egyeztetnünk indulás előtt orvosunkkal, gyógyszerészünkkel.
„Védőitalt” persze fogyasztottunk, sőt, ott is kaptunk első este cujkát (a pálinka lazább változata), ez ízlett, ám a román boroktól nem voltam elájulva. A temesvári sör viszont nem rossz.
Duna Csillaga
A szálloda megkapó természeti környezetbe épült, a partfalba vájva, itt a földszint (ahol az éttermünk volt) tulajdonképpen „vízszint”, szinte rásimult a Dunára. A panzió már uniós támogatással épült, 100 ezer 500 eurót kaptak rá, hirdeti az itthonról ismerős szabvány tábla. Onuga úr, a mi házigazdánk angolul pár szót beszél, a személyzet egy tagja úgyszintén, úgyhogy érdemes a román útiszótárt becsomagolnunk. A szálloda környezete azért nem teljesen uniós szabvány szerinti, ám épp így érdekes. Parányi, kissé lezserült kezelt plázs is tartozik hozzá, meg is mártózunk a meleg, ám hínáros folyóban.
Orsova és az eltűnt sziget
Tímár Mihály kalandja óta szerettem volna megnézni ezt a tájat, most úgy éreztem, ezt már láttam valahol. Persze ma már nem olyan, mint Jókai idejében volt. (Kérdés, hogy ő járt-e itt valaha?)
A Duna Orsovánál egy szűkebb balatonnyira terül, szinte alig folyik, nehéz elképzelni, hogy úgy fortyogott, örvénylett a víz, mint egy kazánban (Jókainál: Kaszán). Sehol a bóra (ez télen fúj, ha valaki ki akarja próbálni.) A folyóban mindenfelé műanyag-palackok vannak, alaposabb szemlélésre kiderül, hogy a halászhálókat jelző bóják. A Béke szigetét már nem találjuk, akárcsak a régi Orsova, eltűnt a víz alatt, amikor a Duna szintjét megemelték 30 méterrel. Ez volt Ada Kaleh szigete, melyet viszont nem Noémi és Mihály úr népesített be, hanem egy török kolónia – egészen az elsüllyesztésig. Az épületeket és az itt lévő erődöt egy másik szigetre költöztették, amely most néptelen és nem is látogatott skanzen, a törökök repatriáltak, vagy szétszóródtak.
Az új Orsova ma egy nagy lakótelepre hasonlít, valamivel jobb kivitelben, mint amilyeneket eddigi utunkon láttunk, de nincs benne igazán nagy élet. (Majd lesz, ha turisták felfedezik ezt a vidéket.) Reggel nyolckor a piacon alig néhányan árulnak aprócska tököt, némi fekete cseresznyét, vevők se nagyon vannak, akárcsak azokban az üzletekben, ahol minden van, és minden ugyannyiba kerül, mint Szombathelyen a sarki boltban, nem érdemes tehát teli hűtőtáskával jönni. (A bankautomata ugyancsak működik.) A helyi mezőgazdasági boltban szert teszünk egy szalmakalapra.
Hajóvonták találkozása tilos
A kalap a hajóúthoz kellett, a helyi matrózképző kissé rozsdás hajójával Popona kapitányra bízva magunkat indulunk a szorosba. A kisebb folyócskák, patakok tölcséresen torkollanak a folyamba, az idilli öblökben gyerekek fürdőznek a leginkább határőrök használta rozsdás függőhidak alatt. Aztán egyre közelebb kerülnek egymáshoz a fehér sziklák, a Nagy-Kazánnál alig 150 méter (fele mint Pesten) a Duna szélessége, a legmélyebb pontja pedig 70 méter. Széchenyi 1830-ban kezdeményezte a biztonságos hajózóút kiépítését, sziklákat robbantgattak ki, ezzel valamivel kényelmesebb lett a Duna, ám még mindig nem eléggé. A művet Baross Gábor folytatta, majd a román állam fejezte be a Vaskapu erőmű felépítésével 1972-ben. A hajóról is megcsodáljuk Decebál sziklába vésett óriási fejét. Decebál a dák király miután vesztett Trajanus ellen, kardjába dőlt, a derék dák harcosok követték példáját, így a rómaiakra maradtak az asszonyaik, akik megszülték az első románokat és a dáko-román elméletet.
A parton kanyargó Széchenyi út, amelyet áruszállításhoz és a hajók vontatásához használtak (utóbbi célját szolgálta egy mára megsemmisült csörlőhajó is), szintén a víz alatt van, de másnap ezen a nyomvonalon megyünk Szörényvárra (Turnu Severin), ahol megnézzük Apollodorosz által épített Duna híd félig megmaradt hídfőjét (el sem tudjuk képzelni, hogyan tudták ezt a hidat Drobetánál megépíteni anno), majd az erőművet. Itt levisznek minket a turbinacsarnokba. A turbinák lapátjai pontos másai azoknak a csutoráknak, melyeket az ógerlistyei malmoknál használnak, melyeket utóbb meg is szemlélünk a festői völgyben, falucskában.
Kilátás a Nagysukárról
A csapat bátrabbja kirándul a Nagysukárra, amely nem túl magas, 326 méter (és nem is a tengerszintről, hanem Dunaszintről indultunk), ám annál meredekebb. Jutalmunk a jóleső fáradtságon kívül a Kazán látványa volt felülnézetből. Gyuri bácsi hegymenet dobog, hogy a viperákat elijessze, ez sikeres is volt. Ebből az állatból csak a szörényvári múzeumban láttunk egy aszott, poros példányt. (A múzeum vécéjét használhattuk ingyen, ám onnét egy olyan útvonalon tereltek ki minket, hogy kötelező volt megtekintenünk a környék élővilágát bemutató kiállítást.)
Várkastély a Kárpátokban
A négy extra forró dunai nap után a Bihar-hegység felé vettük utunkat, mégpedig egy Románián átsöprő súlyos vihar után, melyből azért mi is kaptunk ízelítőt. Felhőket pipáló hegyek között érkeztünk Őraljaboldogfalvára, ahol megnéztünk egy Árpád-kori templomot, amely kolozsvári illetőségű Gyuri bácsink szerint nem román stílusú, hanem romanisztika jegyeit viseli magán. (A román itt egyet jelent a románnal.)
A Kendeffy-kastély viszont inkább romantikus, Verne Gyula Várkastély a Kárpátokban című regényének színhelye volt, és pont úgy néz ki, mint a régi könyvborítón, azzal a különbséggel, hogy az eredeti rozsdabarna-terrakotta színezést valami elborzasztó rózsaszínnel meg kékkel retusálták ki. Presszójában viszont simán lehetne tartani egy hatvanas évekbeli retróbulit, ha eltekintünk a minden igényt kielégítő italválasztéktól.
Struccfarm és középkori freskó
Estére értünk Magyarremetére, ahol magánházaknál és panziókban szállásoltak el minket. A vacsorát a Turul panzióban szolgáltak fel, ahol viszont nem kerecsensólymot, hanem struccot tenyésztenek. Néhányunk szállása a Tulipán panzióban volt, Smeták Csabánál, akivel jókat politizáltunk, beszélgettünk esténként. Ebből most csak annyit idéznék, hogy az RMDSZ – Nemzeti Szövetség szembenállás még ebben a kis, még felerészt sem magyarok lakta faluban is érezteti hatását. Az árakról annyit, hogy itt 10 eurórért kap a vándor átmeneti, és színvonalas hajlékot.
Több ok szól amellett, hogy kipróbáljuk a magyarremetei falusi turizmust. Az egyik a református templom, amelyben több tíz négyzetméternyi freskót tártak fel nemrégiben, magyar szentekkel, amelyek viszont erőteljesen bizánci stílusban festettek. Ezt azzal magyarázza a lelkész, hogy a 13. században elég nagy hiány volt templomfestőkből, így némiképp keveredtek a stílusok. Őszintén szólva, ekkora és ilyen jó minőségben megmaradt középkori freskót még nem láttam, pedig lelkes látogatója vagyok az Árpád-kori templomoknak.
Kalucsni-túra
A másik ok, amiért érdemes idejönni, az a Bihar-hegység maga, melyet Czárán Gyula tárt fel, a turisták viszont még csak mérsékelten látogatják, inkább a geológusok, mészkőhegység-szerelmesek gyüjtőhelye. Itt volt részünk egy katartikus túrában, a Szegyesdi-völgyben, bokáig, térdig érő, az esők miatt a megszokottnál kicsit bővebb vizű patakban, melyet én egy kölcsönkapott, román bokáig érő műanyag bocskorban jártam keresztül, kasul. A séta egy mély, de viszonylag könnyen járható szűk szurdokban végződött, a sziklahasadékot két karral átértem.
Ezután volt még hegymászás egy barlangig, ahol a cseppköveket csak az elemlámpák világították meg, nem giccses színes villanyégők. A barlangból lefelé vezető utat majdnem a legrövidebb távon tettem meg, volt egy pillanat, amikor azt gondoltam, úgy szabadulok meg a tériszonyomtól, hogy fogom magam, és elengedem a nem túl stabil kapaszkodót nyújtó avart (melyben egyre feljebb araszoltam, úgy hogy észre se vettem), és leszánkázom hasmánt a meredek és az eső miatt csúszós partoldalon. Szándékomtól két társam térített el, egyikük nemhiába van felvértezve a pszichológiai ismeretekkel.
Visszafelé már nem Gyuri bácsit követte a társaság nagy része, (ő azt várta, hogy én leérjek az egyébként nem is magas hegyről), hanem maga találta a számára legkényelmesebb, legjárhatóbb utat a patak mentén, azaz túravezetőnk intelmére hagyatkozva engedte, hogy ne a feje, hanem a lába vigye. (Tanulság, hogy ott működött az ösztön, intuíció, működne talán máshol is, ha hagynánk.) Mindenestre pálinka még nem esett olyan jól, mint amit a kirándulás után kortyintottam a köröstárkányiak szíveslátásának köszönhetően egy csodás tisztáson.
„Vannak vidékek legbelül” (Kányádi)
A túra hazafelé érintette Nagyszalontát, Nagyváradot, útinaplómban néhány oldalt nagyvonalúan átlapoztam. De érdemes erre a magyar turisták, és honjárók által kevéssé felfedezett, kevésbé divatos vidékre elmenni, amely ugyan, ahogy Gyuri bácsi mondta „nem a miénk.” De csak addig nem, amíg nem láttuk.
Európa rozsdás-csodás szeglete - Bánsági útinapló 1 rész
Képgaléria a bejárt útról